Mi a Leica fényképezők és a „tiszta” fotózás titka?

Másfél millió forintba kerül az M9. Hozzá még kb. 1 millió két alapvető „must have” objektív (35 és 50 mm); legkedvezőbb esetben – ha csak egy obit, illetve az adott gyútávon belül a legolcsóbbat válasszuk – is tehát minimum 2 milliónkba fog fájni, ha a Leica M9 távmérős fényképezőgépét szemeltük ki magunknak. Mégis, akik megtehetik, sokan választják ezt a felállást, sőt, vannak, akik 4-5 fényerősebb optikát is bevállalnak fotóstáskájukba. Miért? Ennyi pénzből már a két legmenőbb japán márka csúcsgépét is megkaphatjuk, amik jóval többet tudnak bármilyen szolgáltatásukat is nézzük. Akkor ezek az emberek sznobok? Újgazdagok, akik már nem tudják pénzüket mire költeni? Vagy csak tehetősebb fotósok, akik akár nehéz dSLR szettjük mellé is megveszik a Leica M9-et?

(Képek forrása: Leica – Leica M9 Titanium)

A digitális korszak beköszöntével szinte mindenkinek elérhetővé vált a fotózás. Míg régebben ez is egy komoly, szinte zártkörűen működő szakma volt, amit csak igazán elhivatott, iskolázott emberek űztek, űzhettek, addig manapság akár kisgyermekünk, vagy nagyszüleink is játszi könnyedséggel kiélhetik magukat gépeikkel. Nincs már többé szükség fürdőszobából átalakított házi hívólaborra, nem kell ilyen-olyan vegyszerekben tocsogni esténként egy 40-es vörös izzó pislákoló fénye mellett ahhoz, hogy láthassuk az elkészült képeket. Ráadásul csak a fényképezőt kell megvenni a belevaló memóriakártyával, s onnantól „ingyen” van a kattogtatás.

A folyamat lavinaszerűen ömlött az emberekre és a piacra. Az egyes gyártók harca a piaci részesedésért egyre kiélezettebb és könyörtelenebb lett. A cégek minden egyes új termékükkel megpróbálták überelni saját magukat és a konkurenciát. Először csak a megapixelekkel szaladtak az égbe, ám mikor már a felhasználói oldalról is megelégelték ezt a már értelmetlen szintre emelt versenyt, más olyan funkciókkal és szolgáltatásokkal kezdték el teletömni a kis „szappantartókat”, amik azelőtt soha nem voltak megtalálhatók fényképezőgépekben. Ma már a GPS-szel ellátott masinákkal akár elnavigálhatunk a vadonban és egyes művészi szűrők szinte fölöslegessé teszik a számítógépes utómunkálatokat a kívánt hatás elérése érdekében.

Egy fotós egyszer azt mondta, a túl sok néha már megfullasztja, olyan érzése van, mintha semmi sem lenne a kezében, amivel érdemi munkát lehetne végezni, mert pont a lényeget, a fotózás esszenciáját irtották ki a mai gépekből. Hol marad az egyszerűség, a valóban fontos funkciók, a gyors és könnyű kezelhetőség? Érintőképernyők és tucatnyi oldalas menürendszerek mögé bújtatnak olyan paramétereket, melyeknek dedikált nyomógombon, vagy tárcsán lenne a helyük, amiket akár vékony kesztyűben is kényelmesen lehet kezelni.

A Leica pontosan ezt a letisztult vonalat követi: minden funkció, minden paraméter, ami a képalkotáshoz okvetlenül szükséges, külön nyomógombot, illetve tárcsát kapott. Egy Leicában hiába keressük a mozgóképfelvételt, a sémákat, a fotózási módokat, a GPS-t, a Wi-Fi-t és a többi roppant hasznos, ám mégis teljesen fölösleges szolgáltatást. Ráadásul sikerült párosítaniuk a puritán, tiszta fotózást az iszonyatosan magas minőséggel, amiről hiába is ír bárki – mindenkinek egyszer kezében kellene tartania egy M9, vagy más Leica fényképezőt ahhoz, hogy megértse, miről is szól a tiszta, fókuszált fényképezés.

Nem, ez a pár bekezdés mégsem a Leicáról szól, hanem arról, hogy a kevés néha több.

Hirdetések:
Weboldal készítés

.

Ezek is érdekelhetnek...