Hogy ennek mi köze a fotózáshoz? Semmi. Azaz, de, biztos adódik a fotósvilágban is gyakran olyan helyzet, ahol egy kis kölcsönös figyelmességgel sokkal gyorsabban, könnyebben, kellemesebben jutnánk előre. Még április elején történt ugyanis, hogy a szabályosan parkoló autómat összetörte egy épp arra járó jármű, mert nem fért el a szemközti oldalon – szabálytalanul – álló szgk miatt. Persze, az elkövető nem hagyott a szélvédőn (sem máshol) telefonszámot, vagy egyéb „bocs b@zmeg” üzenetet. Hiába hívtam rendőrt, hiába volt helyszínelés, nem került elő az elkövető. Ez csak azért is volt bosszantó, mert amúgy mindig lóg az ablakban legalább egy-két öreglány, fel-alá járkál a szemközti lakóblokk őre, de nem, abban a pillanatban, amikor ez történt, sehol senki nem volt jelen, hogy legalább az elkövető autójának színét, vagy rendszámát felírják. Így járás esete.
A kár? Ha szakszervizben akarnám rendbe rakatni, akkor bő 200 000, ha bontóból vett alkatrészekből, házilag, akkor olyan 50 ezer. És hogy ez miért jött elő, így hónapokkal az esemény után? Mert 1) még mindig nem volt fölösleges pénzem, hogy megcsináltassam a kocsit, 2) mert most is ugyanúgy ott állnak szabálytalanul, mint akkor. Tombol bennem a méreg, legszívesebben elvitetném a flegmán odaállított autót. Egyre gyakrabban látni, hogy az emberek beveszik a leszarom tablettát, s mennek, mint vak a kutyája után. Senki sincs senkire tekintettel, de tőlem mindenhol elvárják, hogy „szociálisan viselkedjek”, hogy előre engedjem a terhest, az öreg nénit, a beteget. Engem ki enged végre előre?
