Kerestem egy pénztárcabarát, nagyjából minden hétköznapi eseményre használható zoomobjektívet, amikor rábukkantam a címben megnevezett Tamronra. Mivel APS-C szenzoros fényképezőgépre kellett, ezért egyáltalán nem bántam, hogy csakis ezt a képkört rajzolja ki.
17-50 mm-es átfogása (ekvivalens látószög teljes képmezős gépen 25,5-75 mm-nek felel meg) és konstans F2.8-as fényereje azonnal első helyre tette nálam a listán. Mikor megtudtam az árát, akkor a többi, ilyen vagy olyan szempontból kényszermegoldást, kompromisszumot jelentő optika azonnal kiesett. A bluechip.hu webáruházában bruttó 101 400 forintért beszerezhető lencserendszerre ráadásul öt év garanciát vállal a forgalmazó, ami – ha jól tudom – egyedülálló.
Kértem hát egyet tesztre mondván, ha jól szerepel, egyből meg is tartom magamnak. Az objektív a gyártótól megszokott szerény kis papírdobozkában érkezik. Garanciapapír és napellenző jár hozzá, ami nálam ki is meríti a szükséges plusz fogalmát (persze, egy kis szütyő is jól jött volna, de valljuk be, amúgy is vagy végig a gépen van az obi, vagy a fotós táskában figyel, ahol bőven biztonságban van külön kis bársonytok nélkül is). Kézbevételkor meglepően masszívnak hat a termék – bár anyaghasználata műanyag, annak minősége és az összeszerelés pontossága elismerésre méltó. Teljesen kizoomolt állapotban sincs milliméternyi lötyögése sem a belső tubusnak. A méretére sem lehet panasz, nagyszerűen harmonizál például a Nikon D7000 vázzal.
Amint a fenti két képen látható, a Nikon 50 mm F1.8G tubusa ugyanolyan átmérőjű, mint a Tamroné (persze, a Nikon kisebb szűrőátmérővel rendelkezik) és a hosszuk sem különbözik hatalmas mértékben. A Tamron SP AF 17-50mm F/2.8 XR Di-II LD Asph. 17 mm-es állásban reteszelhető, amire azonban egyáltalán nincs szükség, mert magától – szerintem – soha nem fog kizoomolni a lencserendszer, akárhogy is lóbálom a gépet. Ja, igen: a Tamron beépített AF motorral bír, tehát a belépőkategóriás Nikon vázakkal is lesz automatikus élességállítás. Az AF belül mozgatja a lencséket, az objektív hossza élességállításkor nem változik. Még három mondat erejéig maradva az élességállító rendszernél: nem tetszik, hogy nincs kézi beavatkozásra lehetőség (tehát vagy AF, vagy MF állásban használjuk kizárólag az obit) és élességállításkor forog a fókuszgyűrű. Fotózáskor tehát oda kell figyelni, ne fogjunk rá a gyűrűre, mert akkor kínlódik, nyöszörög a motor. A fókuszálás egyébként közepesen gyors (vagy közepesen lassú) és picit hangos. A kézi élességállítás nem egy nagy élmény a gyűrű igen rövid útja miatt (kb. 40 fokot lehet forgatni).
A Tamron SP AF 17-50mm F/2.8 XR Di-II LD Asph. hátul nem zárt, zoomoláskor a hátsó lencsetag a tubus belsejébe szalad és nagy rést hagy maga mögött (lásd fenti kép). Az írisz hét lamellából áll, melyek nem lekerekítettek (a bokeh mégis kellemes számomra, lásd később):
A 67 mm-es szűrőátmérőnek köszönhetően közepesen drágán csavarhatunk filtereket az objektív elejére. További érdekesség, hogy a tubuson nincs külön jelölés a bajonettel való összeillesztéshez, hanem a gyújtótávolságot jelölő fehér csík látja el ezt a szerepkört is. No, de lássuk, milyen a képminősége a kis Tamronnak! Ehhez egyrészt mesterséges (stúdióban), másrészt természetes (kint, a szabadban) környezetben hajtottam végre vizsgálatokat, hogy például a színi hibákra, a becsillanásokra, illetve a vinyettálásra való hajlam mértékére is fényt derítsek. Első lépésben a peremsötétedés mértékére, azaz a vinyettálásra voltam kíváncsi, mert a természetes képeken itt-ott látszott a sötétedő képsarok.
A fenti animációk az objektív tubusán jelölt gyújtótávolságokon mért vinyettálást szemléltetik a teljes rekeszérték tartományban (f/2.8-f/32). Nagyjából mindenhol ugyanazt tapasztaltam: f/2.8-on jól látható, f/4-en csökkenő, majd f/5.6-on teljesen eltűnő a peremsötétedés.
Bár színi hibákkal fotózás közben nem nagyon találkoztam, pedig azért volt bőven kontrasztos témám is, azért utánajártam a dolognak és nagy meglepetésemre, bizony, a lilás szellemélek bizony jelen voltak az összes gyútávon. Íme:
Ha nagyon kritikus és szőrszálhasogató akarok lenni, akkor 17 mm-es állásban még f/8-f/11 mellett is látszik némi CA. 24 mm-en f/5.6-tól teljesen tiszta a kép, 35 mm-en dettó, majd 50 mm-es végállásban szintén f/5.6 az az érték, ahol már nem látni semmi színi hibát.
A Tamron SP AF 17-50mm F/2.8 XR Di-II LD Asph. [IF] egészen széles értékről indul (ekv. 25,5 mm-es látószög), így hát megnéztem, mekkora a lencserendszer geometriai torzítása. 17 és 24 milliméteren látható a hordótorzítás (ami nem gömb alakú, hanem a sarkokban enyhén hullámos), ami 35 és 50 mm-en enyhe párnatorzításba vált át. Szerencsére a népszerű képszerkesztő szoftverekbe be van építve már ennek az objektívnek is a képjavítása, tehát pár kattintással kiegyenesíthetjük a fotót. Ezáltal a minőségromlás a sarkokban nyilván elkerülhetetlen, de mértéke nem vészes.
A becsillanásokat szépen kivédi az obi – persze, ha radikális helyzeteket teremtünk, akkor ennél az optikánál is elő lehet csalogatni a „flare” hatást, de még úgy sem lesz nagyon zavaró. Kis ügyeskedéssel pedig még művészi értéket is adhatunk általa a képnek.
Végül a stúdióban, tesztábrát fotózva derítettem ki, milyen képe van a lencserendszernek a tubuson jelölt gyújtótávolságokon. Ehhez a teljes rekesztartományt végigkattogtam és a fotó közepét, valamint bal felső sarkát néztem.
17 milliméteren a felvételnek a közepe már f/2.8-on, azaz teljesen nyitott blende mellett is éles; a diffrakció hatása f/16-tól látszik. A sarokban már más a helyzet, itt egészen f/8-ig kell rekeszelni, hogy szép legyen a kép.
24 mm-es álláson is hasonló volt a tapasztalatom, mint 17 mm-en: már f/2.8-cal is éles a kép közepe. A sarokban f/5.6-tól lesz jó, f/8-tól tökéletes a fotó.
35 milliméteres állásban teljesen nyitva még egy picit lágy a rajza a Tamronnak, ám egy FÉ-t rekeszelve, azaz f/4-en már itt is éles a rajz. A sarokban f/5.6-f/8 mondható már jónak.
50 milliméteren szintén egy FÉ-t kell rekeszelni ahhoz, hogy a fotó közepe borotváljon (tehát F4-en már éles a kép). F16-on erősen látszik a diffrakció hatása, a rajz kezd lágyulni. A felvétel sarkaiban f/8-tól élesek a részletek. A fenti képeket stabil háromlábról, rekeszprioritásos módban, 2 mp-es időzítővel és kézi élességállítással készítettem kinagyított élőképes ellenőrzés mellett egy Nikon D7000 vázzal.
Végül egy pár képminta, melyeket azonban a blogmotor miatt le kellett méreteznem, hogy fel tudjam tölteni a blog.hu szerverére.
Értékelés
A Tamron SP AF 17-50mm F/2.8 XR Di-II LD Asph. érdekes egy jószág. Laborban méregetve, vizsgálgatva, tesztábrákat lövöldözve messze nem tökéletes, ugyanakkor a valós életben, amikor fotózni kell, szép fotókkal képes kényeztetni tulajdonosát. Nem tetszik a régies AF motor, ami vagy-vagy elven működik (vagy manuális, vagy automata módban, nincs lehetőség belenyúlni az automatika dolgába), picit hangos (nyöszörög) és valamivel lassabb, mint a CaNikon saját rendszerei. Ugyanakkor építési minősége kiváló; annak ellenére, hogy műanyagból van a tubus, lötyögésnek a leghalványabb fokával sem találkozni, a kapcsolók (AF/MF és retesz) pontosan, határozottan működnek. A lencserendszer képe kontrasztos, színvilága kellemes, a valóságtól nem elrugaszkodott. A bokeh (háttérelmosás) nekem nagyon tetszik – ez persze ízlés kérdése. De egyértelműen a két legnagyobb ütőkártyája a konstans f/2.8 induló fényérték és a kedvező ára. Egy Nikon D7000 méretű és tömegű vázzal nagyon szépen harmonizál a Tamron méretben és súlyban egyaránt. Negatívumai ellenére merem ajánlani mindazoknak, akik még nem nyerték meg a lottó ötöst, de szükségük van egy szinte mindenre alkalmas gyújtótávolsági tartományra, valamint nagy fényerőre.
Tamron SP AF 17-50mm F/2.8 XR Di-II LD Asph.
