Az APS filmformátum (rövid) tündöklése és bukása

Aki még a filmes érában kezdett komoly(abban) foglalkozni a fotózással, annak nem ismeretlen formátum az APS, avagy Advanced Photo System, amely azonban forradalom helyett bukást hozott.

1996-ot írunk, amikor a hobbi és a profi fotósok már az első valódi digitális fényképezőgépek érkezését várják az őszi Photokina szakkiállításra. Ekkor váratlanul, „teljesen meglepetésszerűen”, és napra pontosan 96 évvel az első Kodak kamera értékesítésének kezdete után, április 22-én, egy sajtókonferencia keretein belül lehullott a lepel az Advanced Photo Systemről. Persze, a hivatalos bejelentés csak a fogyasztók felé okozott meglepetést, hiszen a szaksajtót már hónapokkal korábban, a laborüzemeltetőket pedig már 1995 októberében értesítették (részletesen) az új rendszer létezéséről.

apslogo

De valójában mi is volt ez az APS? Tulajdonképpen arra szánták ezt az új filmformátumot, hogy az átmenetet az analóg és a digitális fotográfia között áthidalják vele. A kezdeményezés a Kodakra vezethető vissza, azonban a korábbi szokásokkal szemben, ahol a 126-os Instamatic filmmel, a 110-es Pocket filmmel és a Disc Filmmel a gyártó hősies „egyedülmenetet” hajtott végre, itt a piac legfontosabb szereplőivel egy konzorciumot hoztak létre az ügy érdekében. A Kodak már 1991-ben megegyezett a Canonnal, a FujiFilmmel, a Minoltával és a Nikonnal, hogy közösen kifejlesszék és felépítsék az Advanced Photo rendszert. A Kodak és a FujiFilm mint a két legnagyobb filmanyag-gyártó és nagylabor üzemeltető vette ki a részét ebből a szövetségből, míg a többiek – a Canon, a Minolta és a Nikon – mint legnagyobb fényképezőgép-gyártó voltak jelen.

A projekt középpontjában – természetesen – az APS film állt. Ez a film teljesen be volt burkolva egy patronba (megnövelt védettség, kényelmesebb használat), a képkockák mérete pedig 16,7 x 30,2 mm volt, ami jóval nagyobb volt a Disc Filmnél (13 x 17 mm), de a klasszikus kisfilmnél (24 x 36 mm) azért érezhetően kisebb felületet nyújtott. A méretkülönbségből adódó képminőség-eltérést a legújabb emulziókkal kompenzálták, melyek csak az APS formátumhoz álltak rendelkezésre. Az új rendszer előnyeihez sorolták még a vékonyabb alapanyagot, ami (állítólag) a gépben egyrészt jobban felfeküdt a filmsíkra, másrészt ellenállóbb volt a karcolásokkal szemben. További pozitívumként környezetkímélőbbnek tartották a korábbi anyagokkal szemben.

apsfilmpatron

Az APS bevezetése, amely kisebb film- és patronmérettel (39 mm magas és 21 mm-es átmérő) rendelkezett, kisebb, könnyebb fényképezőgépek gyártását tette volna lehetővé. Ezt a tényt egyes kameramodellek, mint például a Canon Ixus, a Konica Revio Z2, vagy a Minolta Vectis 300 igen jól szemléltették. Azonban az AP rendszer a tükörreflexes fényképezőgépek világába is beszivárgott: a Canon az EOS IX-szel, a Nikon a Pronea rendszerével, a Minolta a Vectis S gépsorozattal állt a vásárlók színe elé. A részben kisebb méretű APS SLR vázakhoz azonban új (kisebb méretű) objektívek is érkeztek, melyek – a kisebb képkör miatt – nem voltak kompatibilisek a kisfilmes gépekkel. Míg a Canonnál és a Nikonnál szerencsére fordított esetben, ahol egy kisfilmre tervezett objektívet szerettünk volna felcsavarni egy APS vázra, nem ütköztünk problémákba, addig a Minoltánál egy teljesen új objektívekből álló sorra kellett a fotósnak beruháznia, amely épp hogy csak nyolc (8) lencserendszerből állt (egy pár gyenge fényerejű zoomobjektív mellett egy 17 mm-es, egy 50 mm-es makró, és egy 400 mm-es tükrös teleoptika szerepelt a kínálatban), és csakis a Vectis S gépekkel volt használható. Az objektívek legalább valóban kompakt mérettel és cseppállósággal vigasztalták a fotóst.

apsadatsav

Felépítéstől és márkától függetlenül minden APS gép közös vonása volt az úgynevezett Drop-In mechanizmus és a formátum kapcsoló. Az előbbi a gyors filmcseréért felelt (a filmpatront egy elemhez hasonló módon lehetett cserélni), míg utóbbival három filmformátum közül választhattunk: a „H” 16:9, a „C” klasszikus (3:2), a „P” 3:1-es panoráma képarányú volt. A kiválasztott formátumot a fényképezőgép keresőjében is láthattuk, amely kamerától függően jelenítette meg azt (a nem használt felület maszkolásával, folyadékkristályos sraffozásával stb.). De: akármilyen formátumot is választottunk, a kép minden esetben „H” formátumban került a filmre, amiből majd a hívás során, a laborban állították elő a választott oldalarányú papírképet. Az AP rendszerrel vezették be a laborok az indexkép nyomást is, ami a filmen található összes fénykép miniatűr, egy képre rávilágított „tartalomjegyzéke” volt.

Sokakban felmerülhetett a kérdés, hogy a laborban vajon honnan tudták, hogy melyik képet milyen formátumban készítette a fotós? Nos, erre a célra az APS film egy adatsávval rendelkezett, amely – erősen sarkítva – a mai digitális képek EXIF adataihoz hasonlítható. Ezen az adatsávon azonban nem csak a formátum, hanem a képszámláló, a filmtípus, a dátum és az idő, az expozíciós értékek, és a filmhossz (többféle APS film volt kapható: 15, 25 és 40 kockás) is szerepeltek. Még a Digital Print Order Format (DPOF) feltalálása előtt egyes APS kamerákon már azt is be lehetett állítani, hogy egy bizonyos képkockáról hány darab papírképet szerettünk volna majd kapni a labortól. Sőt, akadtak olyan APS fényképezőgépek, melyeken egy előre meghatározott képkommentár-listáról (pl. „Helló”, vagy „Boldog Születésnapot!” stb.) kiválaszthattunk egyet, amit az előhívás során vagy rávilágítottak a képre, vagy a fotópapír hátoldalára nyomtattak rá. Az, hogy a fényképezőgép milyen adatokat tárolt, és hogyan tette azt, az erősen függött annak besorolásától (árkategória, ugye): az információkat vagy külön mágneses sávokkal, vagy optikai, a képre ráexponált jelekkel tárolták. Az olcsóbb masinák az utóbbi jelekkel és jelölésekkel dolgoztak, míg a drága gépek mindkét módszert használták.

Az „adatcsere” e formájának köszönhetően (a technológiát „Information eXchange”, röviden „IX” névre keresztelték) akár arra is lehetőségünk volt, hogy a filmet még a vége előtt kicseréljük: patroncsere előtt a fényképezőgép felírta az adatsávra, hogy melyik volt a csere előtti utolsó képkocka, majd a filmpatron ismételt behelyezésekor automatikusan a megfelelő helyre lett csévélve a film. Ennek a folyamatnak főleg akkor vehettük hasznát, ha fotózás közben például egy más érzékenységi értékkel rendelkező filmet szerettünk volna használni. Azonban az IX technológiának a képminőség javítása is kitűzött célja volt, ugyanis a feljegyzett adatokból a labor tudhatta, hogy milyen filmtípussal, milyen expozíciós adatokkal, milyen színkarakterisztikával stb. kell számolnia, így optimalizálni lehetett a hívási eljárást. Legalábbis az elméletben ez így volt.

Sajnos, a gyakorlatban nem volt minden olyan rózsás, mint ahogyan azt a Kodak és partnerei velünk el szerették volna hitetni: hosszabb előhívási idő és nagyobb költségek a laborok ellen dolgoztak, ezért a szakemberek csak az információk egy részét vették figyelembe papírkép-készítéskor, de a fényképezőgép-gyártók is csak ímmel-ámmal implementálták az IX funkciókat gépeikbe. A legnagyobb ellenállás viszont egyértelműen a kis laborok és a végfelhasználók részéről érkezett. Azoknak a fotós boltoknak, melyek saját képhívó laborral rendelkeztek, óriási összegeket kellett (volna) fektetniük az újabb felszerelésbe, amivel az APS filmeket feldolgozhatták (volna); a felhasználók pedig egyszerűen nem akartak az új filmformátum kedvéért egy újabb fotós rendszerre költeni, és azt se látták be, hogy miért fizetnének többet az APS filmekért és azok hívásáért, mint a 24 x 36-os formátumú alapanyagokért. Ráadásul már jóval a „full frame versus APS-C képérzékelők” hitvita előtt is igen nehéz volt elhitetni az emberekkel, hogy a kisebb filmméret jobb (de legalább a kisfilmessel azonos) képminőséget biztosít. És amikor az újfajta emulziókat és alapanyagokat érintő/jelentő technológiai vívmányok végül a 24 x 36-os filmeket is „forradalmasították” (és az így a minőségi előnyét ismét visszanyerte), akkor végleg befellegzett az APS-nek.

A fentiekhez még további tényezők adódtak, melyek visszatartották az APS piaci sikerét: a modern filmtovábbító-rendszereknek hála a kisfilmes gépeknél tapasztalt körülményes filmbefűzés is már a múlté volt. A dia- és a fekete-fehér APS filmek sokáig csak elvétve álltak rendelkezésre a boltokban (ráadásul igen drágán), s a saját fürdőszobában kialakított „hívókamrákban” sem volt lehetséges az APS filmek előhívása (többek közt a zárt patron és a hiányzó kemikáliák miatt). De még a méretkülönbség sem volt olyan húzóerő, ami az APS fényképezőgépek felé billenthette volna a mérleget.

A halálos döfést végül a digitális fényképezőgépek megjelenése és elterjedése hozta. Még az APS formátum bejelentésének évében, azaz 1996-ban jelent meg például az Olympus C-400L, a C-800L, az Agfa ePhoto 307, a Canon PowerShot 600, a Casio QV-300, melyeket akár egy átlagfelhasználó is megvásárolhatott. A kezdeti digitális fotómasinák bár alacsony felbontással és nem épp a legjobb képminőséggel rendelkeztek, mégis megjelölték a trendet, ami özönvízszerűen tarolta le az analóg fényképezőgépek piacát.

Talán, ha az AP rendszert öt (vagy akár több) évvel korábban mutatják be, még lehetett volna esélye, de így már csak egy érdekes, halva született ötletként vonulhatott be a fotózás történelmébe. A Kodak és társai csak iszonyatos erőfeszítések és árleszállítások árán tudta elérni, hogy az APS-ből ne legyen teljes és totális kudarc: a legjobb években is csupán évi 2,5 millió APS formátumú kamerát tudtak világszerte értékesíteni. A gyártók egymás után faroltak ki a rendszer mögül, míg csupán nyolc évvel az APS bevezetése után maga a Kodak is beszüntette az APS kamerák gyártását. Végül 2011-ben verték az utolsó szeget a rendszer koporsójába, amikor a Kodak és a FujiFilm az APS filmek gyártását is beszüntette. (Készült a photoscala.de cikke alapján, források: wikipedia.org, kodak.com, camerapedia.wikia.com)

Hirdetések:
Weboldal készítés

.

Ezek is érdekelhetnek...

  • ColT

    Elég durva cucc volt ettől függetlenül 😯

  • Hakapeszi

    Nem bánnám ha lehetne még kapni