A fényképészet a filmes korszak hanyatlásával és a digitális eljövetelével nagyon felborult. Egyre többeknek érhető el a pillanat megörökítésének öröme és lehetősége, ám sokaknál – így néha nálam is – a kütyüimádat és a technokratizmus kerül fölénybe. Mit is jelent ez? Többek között egy soha véget nem érő „akarom” kört (Möbius-szalag). Képzeld el, nagyon vágysz egy drága, színes, szagos fényképezőgépre. Egy idő után végül meg tudod szerezni, de három nap után elmúlik a csoda: a vágyott, féltett fétis átalakul mindennapos használati eszközbe, majd azon veszed magad, hogy újabb „kedvenc fényképezőgépre” leltél, ami után lehet sóvárogni. Számtalan fényképezőgép volt már a kezemben és mindegyikkel lehetett fotózni, s bár a „zajszintje” nem mindegyiknek volt épp alacsony, nem ezen múlt, hogy nem tudtam velük jó felvételt készíteni. Nekem hobbim és munkám a képalkotó eszközök kipróbálása, „tesztelése” és időközben annyira megkedveltem ezeket a cuccokat (elsősorban a fényképezőgépeket és objektíveket), hogy bizony, néha már nem is a képalkotó képességük az, ami fellobbantja bennem a tüzet, hanem maga a forma, az alkalmazott anyagok és az érzet, ahogy belesimul a tárgy a kezembe. Amíg ez az érzés nem éri el a beteges szintet, amíg képesek vagyunk uralkodni a „kütyü megszerzési szindrómán”, addig nincs baj – a szenvedély és lelkesedés minden hobbi, minden munka része kellene, hogy legyen.
Maga az adás-vétel is örömet okoz. Jól esik túladni egy régi ex-baráton, hogy egy új szerelmet szerezhessünk meg az árából. Az pedig, ha még nyerünk is az ügyleten egy picit, szinte drogként fejti ki hatását szervezetünkben. De nem árt néha megállni és kicsit elgondolkozni azon, mire is van igazából szükségünk, mert ha már nem a fotózás, hanem csak a vasak megszerzése a cél, akkor ott már valami baj van. Nem mindig jó az, ha tele van a fotós táskánk, mert egy idő után csak saját magunk útjába állunk a rengeteg objektívvel, vázzal, szűrővel és más kütyüvel. „Néha a kevesebb több” – már nem is tudom, hol olvastam először ezt a mondatot – és milyen igaz! Próbáltál már például egy hétig csak egy adott váz-objektív kombinációval alkotni? Állítottál már valaha magadnak technikailag korlátokat?
Lenti fénykép a II. Világháborúban készült, s egy osztrák kisfiút ábrázol, ahogyan új cipőjének örül. Én-te-ő – mi mikor örültünk utoljára ennyire egy alap tárgynak?
Kép forrása: sobadsogood.com
” bár a „zajszintje” nem mindegyiknek volt épp alacsony, nem ezen múlt, hogy nem tudtam velük jó felvételt készíteni.”
„Szerencsére” sosem voltak jó gépeim, így én sem a pixeleket vadászom 😀 Látok sok olyan képet, amin tökéletes a képminőség, de úgy különben semmi tartalom, csak kiment lefényképezni az éjszakai várost, semmi kompozíció, vagy ilyesmi.
(Magában nem baj, de valakinek a 86. ilyen képe után…)
Meg mondjuk a jó képekhez, ugyan nem árt egy jó gép, de még több szabadidő szükségeltetik. Lehet 1D-d, ha nincs időd kimenni és használni 🙂
Sajnos én is „kütyüimádat”-ban szenvedek, milyen szerencse hogy véges a keretem, különben biztos nem egy gépem lenne a többi felszerelésről nem is beszélve. De szerencsére a pénzen kívül néha az ismerőseim is észhez térítenek, amikor a legújabb vágyaim netovábbjáról mesélek. Ilyenkor elgondolkozom hogy normális-e, hogy csak a vakura költöttem annyit mint más egy egész gépre. De aztán arra gondolok hogy másnak csak a gépe többet ér, mint az én egész felszerelésem, és innentől minden újraindul.
Egyszóval a cikk mondanivalójával nagyon egyetértek. Egyedüli mentségünk, hogy a gyártok időt, pénzt nem sajnálva igyekeznek elhitetni velünk, hogy mindenre szükségünk van, így nehéz józannak maradni ha az ember hobbijáról van szó.
ui.: Ismerősömnek mondtam, aki alkalmanként esküvőfotózást szokott vállalni és kinevetett mennyit költöttem gépre:
„Persze hogy nem költesz annyit a felszerelésedre mint én, mert neked a gép munkaeszköz, nekem meg a hobbim!”
Most ezt vegye sértésnek az aki akarja és persze akinek nem inge…
De! Az ilyen mérhetetlen kütyüimádat általában nem a mérnöki csodálaton alapul, nem egy technológiai mérföldkő birtoklása tölti el jó érzéssel a fotóst, hanem a vásárlás. Ha tényleg az eszköz iránti tisztelet a kiindulópont, akkor SOHA nem adja el a tárgyat.
Aki azért vásárol mindig új gépet, hogy hónapokkal később eladja és újat vegyen, az egy gyenge ember, aki szíves örömest sétál bele a fogyasztói társadalom csapdájába. Nem az eszköz birtoklásától boldog, hanem a megvásárlásától, mint a pirított cicababák a plázában. Lehet ezt szépíteni, de így van.
A fotózásnak nem erről kellene szólnia és sajnos a fogyasztói társadalom rákfenéje ide is beette magát. A vásárlót pedig a gyártók átverik, hiszen a kapitalizmus nem szól másról, csak a bővülésről amit a határokon túl is feszíteni kell. A gyártók egyre rövidebb életciklust terveznek egy terméknek és ezt nem is kell úgy elérni, hogy direkt elavuljon vagy elromoljon (bár ez is kicsit ott van), hanem elég agymosni a vásárlót, hogy neki KELL az a termék és vegye meg. A gyenge ember meg bedől ennek, elhiszi, hogy tényleg kell neki, pedig reggel még úgy kelt fel, hogy szentül hitte nem kell. De jön a média, jönnek a reklámok és a mézes-mázas szavak és hopp… már kell, akkor is ha nincs rá szüksége.
Ha valakit megsértettem azzal, hogy gyenge, jellemtelen embernek neveztem, akkor köszönöm, pont elértem a célom. Gondolkozzon kicsit rajta.
azért, ha már nap képe, akkor odaírhatnád, hogy Fotó: Gerald Waller/Life