Már nem egyszer kaptam a kérdést, nekem milyen fényképezőgépem, rendszerem van, illetve miért azt vettem, milyet vennék, ha nyernék a lottón. Nos, nyertem a lottón, de nem vertem el a nyereményemet fényképezőgépekre (nem fizetett túl jól a kettes..). Jelenleg (ismét) egy Olympus E-P1 vázat használok a 14-42 mm kitobival, ami webes felbontásban tökéletesen megfelel.
Úgy gondolom, elmondhatom magamról, hogy végigpróbáltam szinte az összes létező fontosabb rendszert, volt Canon, Nikon, Olympus és több más márkájú gépem, de munkára csak az említett hármat használtam. Canonból volt APS-C, APS-H és FF gépem, Nikonból APS-C és FF, Olympusból pedig több 4/3 és m4/3. A munkám során nekem tárgyakat (fényképezőgépeket és ezek kellékeit) kell fotóznom, oda pedig kell a nagy mélységélesség, amit eddig (érthető okokból kifolyólag) az Olympus masináival sikerült a legjobban megoldanom. Persze, lehet fókuszsorozattal szórakozni, és akkor szinte az összes masina bevethető, de ha szoros a menetrend, sürget a cikk leadása, akkor minden megspórolt perc, óra nagy kincs.
Nem vagyok elvakult rajongója egyik márkának sem, inkább úgy fogalmaznék, hogy vannak kedvenc gépeim. Persze, a cserélhető obis masináknál nem csak a váz maga, hanem az optikák minősége is számít, ezért az, aki pénzt keres felszerelésével, nem dönthet kizárólag szíve szerint. Ha megengeded, felsorolnám, melyek voltak a kedvenc masináim, s miért:
1) Canon 5D – első FF gépem volt, élveztem, hogy az 50 mm végre 50 mm, nem pedig 80 vagy 65. Jó volt játszani a kis mélységélességgel, megdöbbentően alacsony volt a zaja akkoriban. A váznak jó fogása volt, könnyen, gyorsan lehetett kezelni, bár voltak csacsi dolgai is. Mivel a mai napig szinte kizárólag a középső fókuszmezőt használom, nem igazán érdekelt, milyen gyatra az élességállító rendszere. Ráadásul tetszett is a váz kialakítása. Utáltam viszont a tipikusan sárgás/pirosas színvilágát (lusta voltam mindig RAW fájlokat szerkeszteni).
2) Nikon D3 – masszív, elpusztíthatatlan gépállat, melyen minden személyre szabható a legutolsó böffenésig. Imádtam a tiszta képét, a sebességét, de olyan szinten overkill volt számomra (hobbi és munka), hogy birtoklását nem tudtam semmivel sem indokolni. Jó sok pénzt vettem ki belőle – és jó sokat buktam a tanulságon.
3) Olympus E-450 – pici váz, kicsi, de nagyon jó minőségű kitobikkal: egyszerűen verhetetlen volt hétköznapi használatra. Az ingatag, igen gyatra fehéregyensúlya azonban alkalmatlanná tette munkára, szinte minden képet csak RAW-ból tudtam használhatóvá varázsolni.
4) Olympus E-620 – meglepően masszív felépítés, kihajtható és elforgatható kijelzővel a legrosszabb pozitúrákban is bevethető élőképpel használva. A külső fehéregyensúly-szenzornak hála bátran használhattam kizárólag JPEG-ben, szinte soha nem kellett hozzányúlni a fájlokhoz. Imádtam munkára, hobbira, nem is értem, miért adtam el. Nagyon megbántam.
5) Olympus E-P1 – retró. Láz. Kell. Amikor megláttam, elkapott az a tipikusan megmagyarázhatatlan vásárlási láz. Egyszerűen kellett, akartam. Nem értem miért, a mai napig szeretem, itt figyel az asztalomon most is; a második darab, amit a napokban szereztem, a legeslegutolsó, még a boltokban kapható darabok közül való. Munkára és hobbira is használom, bár gyakran bele kell nyúlnom a fájlokba és zavar a kereső hiánya, mégis szeretem. Cikket írtam róla a Prohardverre, akit érdekel, itt elolvashatja. Írásomból fény derül a szerelem okára is.
Nos, visszatérve az eredeti kérdésre, én milyen gépet vennék? Hát, ha rendszerben és felhasználási területben gondolkozunk, akkor valamivel könnyebb a döntés. A most kapható gépek és optikák közül (lottó ötössel a zsebben):
- Canon 5D Mk II-t az összes Canon tilt/shift objektívvel, a 400/2.8-cal és az 1200/5.6-tal asztro- és épületfotóra, valamint egyes tárgyak fotózására,
- Nikon D3-t (nem, nem kell videó) a 14-24/2.8, a 24-70/2.8 és a 70-200/2.8 miatt hétköznapi, beltéri, illetve sportesemények fotózására, vagy zord időben tájfotóra (pl. télen, mély hóban),
- Olympus E-5-t makrózni,
- Leica M9-t az összes, legfényerősebb fixszel városi fotózásra és hobbira.
M4/3 gépet egyelőre nem vennék, mert egyik sem elégíti ki kívánalmaimat maradéktalanul. Az E-P1 lenne tökéletes, ha az LCD-je legfeljebb 2”-os lenne és a hátlap bal felső sarkában lenne egy 2-2,5 megapixeles EVF. Ja, meg ha végre lehetne hozzá kapni pici, fényerős pancake obikat tőlem akár teljesen manuális működéssel (fókusz és rekesz). Ezt a hiányt töltené be a Leica M9 🙂
