No, ott hagytam, abba, hogy 18.15-kor gyülekező a hallban. Sikerült nem elkésnem, pedig mindent megtettem ennek érdekében (netezés, mosdó, netezés, mosdó, öltözködés, netezés..). Rövid várakozás után (nem telt el tíz perc) kitereltek minket két luxusbuszhoz, amelyek célállomása a „Nordlicht” volt. Fogalmam sem volt róla, hogy ez mi lehet, bár gyanakodtam, hogy vacsorázni visz minket az Olympus, ami valószínűleg egybe lesz kötve termékbemutatóval és beszélgetéssel. Megkérdeztem azt az osztrák hölgyet, akit már említettem írásom előző részében, hátha tud valamit az úti célról, de nem volt hajlandó semmi konkrétumot sem elárulni (pedig tudta az igazat!).
A buszok 18.25-re megteltek, körülbelül fél hétkor el is indultunk a Cafée Nordlicht felé (honlapjuk térképpel és teljes leírással itt található), ahová bő 40 perces buszozás után érkeztünk meg. Pont dübörgött még a bécsi délutáni csúcsforgalom, ami ugyan nem olyan vészes, mint a Pesti, de azért itt sem könnyű ilyenkor a közlekedés.
A célállomás előtt, amikor megállt a busz, még mindig nem volt tiszta, hogy hova is jöttünk és mit is akarunk itt, mert a rendezvénynek teret adó „kávézó” (én inkább tomboldának hívnám) egy régi gyártelepen van. Maga az építmény is láthatóan egy gyárépületből, hangárból – csuda tudja – lett kialakítva; előterén pár napernyő és bárasztal volt felállítva a vendégek részére. Na, itt aztán gyülekeztünk, mint az oroszok – volt is rá idő, mert vagy 30-40 percet itt is el kellett töltenie a csapatnak, mire végre megnyílt a nagy kapu.
Közben akadt, aki egy furgon tetejéről fotózta a várakozó tömeget (közelebbről megnéztem az illetőt, biztosan állíthatom, hogy nem közülünk való volt, hanem valamilyen bennszülött, „lokál”) mit sem törődve azzal, hogy éppen mennyire ronda hangot ad a talpa alatt rogyadozó fém.
Mivel kint eléggé meleg volt, és díszmagyarba öltözve nem kicsit folyt rólam (is) a víz, abban reménykedtünk, hogy majd bent végre hűsölhetünk kicsit, miközben sajgó talpainkat ülve pihentethetjük. Beözönlött az embercsorda a hangárba, amit időközben teleraktak asztalokkal és székekkel, hogy a 300 embernek helyet teremtsenek. Amint a bejárathoz értem, megcsapott a benti forró levegő – ez volt az a pillanat, amikor szertefoszlott minden remény a hűsölés felől. Az eleve meleg belső levegő csak még forróbb lett, ahogy az embertömeg felfűtötte. Körbenéztem, s láttam, hogy az emberek 90%-ról folyt a víz. Aki tehette, valamivel (például az étlappal) legyezte magát. Valahol még mindig reménykedtünk abban, hogy csak beindul már a légkondi, de nem indult, végül az első fogás után a hangár másik végében is kinyílt egy ajtó, hogy az enyhe kereszthuzat kissé csillapítsa a meleget.
Az asztalokhoz közeledve vettem észre magyar kollégáimat (Cosmopolitan és Pixinfo), majd azt is, hogy nemzeti zászlók voltak kihelyezve, így mindenkinek meg volt adva az ülőhelye. Gyors bemutatkozás után kötetlen beszélgetésbe merültünk, hogy gyorsabban teljen-múljon az idő, miközben várakozunk a nemtudjukmire.
Hirtelen hangos zene vetett véget small talkunknak. És ez így hatásos is volt, mindenki kapásból odafigyelt a tribünre, ami nekünk délnyugat felé esett (tehát majdnem teljesen hátrafordulva láttuk csak a műsort – csókoltatom az ülésszervezőt). Egy szőke hölgy volt a „moderátor”, akinek az volt a feladata, hogy felkeltse a közönség figyelmét (nem, nem úgy) szóval, és megteremtse a megszólaltatott vendégek szövegegységei között a kohéziót.
Több híres Olympusos ember is szóhoz jutott (lásd Prohardveres beszámolómat), majd bemutatták az új fényképezőgépeket, objektíveket és az újdonságokat (technológiai ~) két kivetítőn. Eddig még senki nem látta élőben a masinákat, erre vártunk, de a gyártó hatásvadász, kínzó stratégiát követett.
Közben megettük a főfogást és a desszertet – ezekre nem akarok kitérni, nem hiányzik a sok irigy email 🙂 – az idő is szépen eltelt, már majdnem esti 11 óránál jártunk, mikor a műsorvezető dáma invitált minket egy másik terembe, ami hatalmas (mű)füst közepette nyílt meg előttünk. Ebben a teremben középen helyezkedett az ivoda (bár), amit igen nagy placc vett körül. A sejtelmesen sötét (direkt nem gyújtottak villanyt) helyiségben a falak mentén ki voltak állítva az új fényképezőgépek (persze, kis drótkötéllel állványukhoz rögzítve), amiket azonban még sem fotózni, sem megközelíteni, vagy megérinteni nem volt szabad. Már nagyon húzták az idegeinket, de mi tűrtük az élmény érdekében.
Itt is egy kis műsor következett: pár világító huzalos ruhába öltöztetett táncos vonaglott a vad zenére a bár belső részében, amit érdekes technikával kivetítettek a terem két végébe, a falakra. Nézte őket mindenki, de titkon már vártuk az előadás végét, hogy végre megnézhessük, kézbe vehessük azt, amiért a csapat nagy része több ezer kilométert utazott.
Ennek is eljött végre az ideje, az emberek megrohamozták a gépeket – nekem eszembe sem jutott küzdeni a tömeggel, szépen félreálltam – majd sorra kerülök. Egy idő után feladtam a várakozást, inkább kimentem a szabadba, ahol időközben nagyon kellemes szintre csökkent a hőmérséklet. Bent iszonyat dunszt, tömeg, hangzavar – még mindig esélytelen vállalkozás lett volna a gépek közelébe jutni. Pixinfós kollégámnak sikerült rövid időre megkaparintania egy masinát (ha jól értettem, egy E-PL3 váz került a kezébe), amin gyorsan megleste az egekbe magasztalt AF sebességét.
Ekkorra már mindenki nagyon fáradt volt, hiszen aznap érkeztünk meg Bécsbe (egyesek kicsit el is áztak az egész estés italkóstolgatástól), s vártuk már, hogy szóljon valaki, mehetünk a buszokhoz, de hiába. Összegyűltünk páran, s megindultunk abba az irányba, ahol érkezéskor kitettek minket. Nagy meglepetésünkre állt is bent épp egy busz, a sofőr pedig a szabadban sétálgatott. Megkérdeztem tőle, hogy megy-e a szállodánk felé, mire ő csak annyit felelt, hogy pár perce vitt el egy adag embert a kollégája a kívánt irányba. És erről nekünk senki sem szólt? Újból nekiszegeztem szavaimat: „És ön mikor indul?” – „Hát, ha összegyűlik egy busznyi ember..” – mondta. Na, nem kellett sokat várnia, adtunk neki fuvart, s 23.21-kor végre megint buszban ültünk. Fél körül indultunk, 20 perc múlva már le is szállhattunk a hotel előtt. Annyira hullák voltunk, hogy az aznapra tervezett munkából, blogolásból nem lett semmi.
Fent a szobámban bevérzett szemekkel még kicsit neteztem, majd összeestem az ágyba, remélve, hogy jól kipihenem magam az éjjel. Azonban a búgó szellőzőrendszer (amit hiába kapcsoltam ki, mégis halkan búgott), a szokatlan állagú ágy és a kényelmetlen párna miatt nem igazán tudtam elaludni. Emlékszem, hogy még reggel négykor is az órát lestem. Következő pillanatban belém hasított az ébresztőóra könyörtelen dallama: reggel 7 óra, kelni kell, másfél óra múlva indulunk városi fotószafarira az új gépekkel! Folyt. köv.
