A Nikon új tükör nélküli rendszerkompaktjai okán, melyek egy újabb képérzékelő-méretet dobtak be a kalapba, felmerült a kérdés, hogy vajon mi az ideális, optimális szenzorméret egy MILC fényképezőgépbe. Mi az a méret, aminek kapcsán még kellően kicsi lehet a váz és az objektív, de még pont nem kell túl nagy kompromisszumot kötni képminőség téren?
Elmélkedésem megkezdése előtt nem árt tisztázni, hogy miért, milyen célból és milyen vevőkörnek találták ki anno ezt a rendszert. Nos, nem csak amatőrök, de profi fotósok körében is akadt bőven, aki a hétköznapi fotózásra, örömködésre nem szívesen vitte magával a nagy, nehéz és feltűnő gépét. De akadt utcai fotós is nem kevés, aki a dSLR gépével túl nagy feltűnést keltve nem tudta megörökíteni azt a meghitt pillanatot, amit szeretett volna, mert elriasztotta titkon figyelt portréalanyát.
Nekik a Panasonic és az Olympus által képviselt m4/3 rendszer megjelenése előtt be kellett érniük vagy a csúcskompaktok kicsi, feltűnésmentes külsejével, de a megszokottnál jóval gyengébb, korlátozottabb képminőségével, vagy a Leica M8, M8.2, M9 kompakt méretével, nagyon jó képével, de szinte megfizethetetlen árával. És azért azt is tegyük hozzá a Leicákhoz, hogy nem mindenki visz magával szívesen egy 2-2,5 milliós váz+optika szettet a város sötétebb bugyraiba nyomorfotózni. A gyártók füle lassan kezd kidugulni, kezdik meghallani a fotósok kiáltásait.
Igen ám, de a fent megnevezett kör megszokta, hogy legrosszabb esetben is APS-C méretű szenzoros géppel fotóz, aminek főbb tulajdonságai a legalább ISO 1600-ig használhatóság (2009-ben járunk!) és a mélységélesség, ami ugyan nagyobb, mint a teljes Leica képkockás gépeknél, de akár már művészkedésre is kellően leszűkíthető megfelelően fényerős objektívparkkal. A feladat tehát adva volt: olyan masinák kellettek, amik kisebbek, könnyebbek, nem olyan drágák (mint dSLR társaik), de képminőségük sokkal jobb, mint egy kompakté, sőt, csupán kicsivel rosszabb a nagy és drága tükörreflexes társaikénál.
Az első MILC-ek m4/3 rendszerűek voltak. A szaksajtó nagy örömmel fogadta az Olympus és a Panasonic gépeit; szinte érezni lehetett a levegőben a forradalmat, amit a kezdeményezés elindított. Azonban az első tesztek után jöttek a fanyalgók, hogy mégsem olyan jó ám ennek az „apró” szenzornak a képe. Jöttek a magas zajszinttel, a nagy mélységélességgel, de az eltelt lassan három év alatt csak megszokták és sokan meg is szerették az új masinákat (ezek kategóriájuk ellenére nagytudású, funkciókkal és szolgáltatásokkal bőségesen megáldott készülékek). Mostanában már az árcédulával szokás kekeckedni: „Ennyiért már rendes, tükörreflexes gépet is kapok!” (a kedves olvasó, ugye, érzi a kijelentés tartalmi problémáját?), mivel a fejlődés nem állt meg, sokkal szebb és jobb képűek lettek az újabb m4/3 vázak, ráadásul egyre több jobbnál jobb optikát adnak ki hozzájuk a gyártók (ezért már nem lehet a képminőséget szidni).
No, de visszatérve az eredeti kérdéshez: szerintem a Nikon CX méretű érzékelőjével pont a m4/3 született újjá, emelkedett fel, mint főnix hamvaiból. Ideális egyvelege a kis váz, még elfogadható méretű objektív, de kellően jó képminőségnek. Gondoljunk a Sony NEX-3 és NEX-5(n) gépeire, melyekben APS-C méretű szenzor teszi a dolgát: a váz nagyon kicsi (már kényelmetlen – igen, fogtam mindet), de a nagy érzékelő miatt „hatalmas” optikákat kell hozzá gyártani. Amit nyertünk a váz méreténél, azt elbukjuk a nagy obik miatt. Teljesen torz külseje van például már a NEX-5 és 18-55 mm-es párosnak is.
Akinek viszont jól áll az APS-C, azok a FujiFilm X100, vagy a Leica X1. És miért? Mert nem cserélhető a nagylátószögű objektív; mindkét modell ekvivalens 36 mm-es gyújtótávolsággal rendelkezik. Ráadásul a lencserendszerük félig a vázba süllyesztett, így csak fele-kétharmada lóg ki a váztestből. Amint cserélhetővé válik az optika, megnő a méretük is (főleg, ha fényerős, teljesen automatikusan is kezelhető – tehát AF, elektronikus rekeszállítás – gumiobjektíveket szeretnénk).
Ha lejjebb adnánk az igényeinket, azaz beérnénk a manuális élességállítással és a gyűrűs rekeszállítással, a legfeljebb 75-90 mm-es gyújtótávolsággal, akkor lehetne kisebb objektíveket is adni ezekhez az APS-C szenzoros „mini szörnyekhez”.
Kár lenne idő előtt temetni a Nikon CX szenzorját, hiszen még nem próbáltam ki élesben, így nem is tudok róla tényeket mondani. Nem minden a méret, hiszen sok függ az objektívtől és a képalkotó algoritmustól, a processzortól. Főleg utóbbiban alkotott most brutálist a japán gyártó, tehát itt nem lehet olyan nagy gond. Szerintem a szenzorméret sokkal érdekesebb kérdést vet fel a mélységélesség kapcsán. Ahhoz, hogy egy full frame F4.0-es obi mélységélességét produkálhassuk ugyanazon a gyújtótávolságon, a Nikon CX-nek egy körülbelül F1.4-es fényértékű optikára lenne szüksége.
Akinek fontos a mélységélességgel való játék, annak a m4/3 sem fog sok örömet okozni; akinek azonban a kis méret, a kis tömeg számít, az akár a m4/3-nál kisebb szenzoros gépekkel is meg lesz elégedve (nem csak a CX-re gondolok, hanem a csúcskompaktokra is).
