Új cikksorozatunkban az esküvőfotózás csodálatos, ám olykor nehéz, viszontagságokkal teli, mégis pozitív atmoszférával átitatott világát szeretnénk bemutatni egy lelkes újonc szemén és klaviatúráján keresztül. Noha egyre kevesebb az esküvő, és ha ez egyáltalán lehetséges egyre több az esküvői fotográfus, mégis azt gondoljuk, hogy van létjogosultsága egy ilyen cikksorozatnak. Vendégposzt következik egy kedves ismerősömtől, Deutsch Richárdtól.
„Engedjétek meg, hogy bemutatkozzam, Deutsch Richárd vagyok, fotográfus. Azaz, hogy papíron csak idén májustól leszek fényképész, mert ekkor teszem majd le a szakmai vizsgámat; ennek ellenére azonban magam mögött tudhatok már néhány esküvőt ahol fotósként tevékenykedtem. Azokat a tapasztalataimat és gondolataimat szeretném megosztani veletek amelyeket ezen rendezvények alkalmával szereztem, s szeretném kicsit megismertetni veletek azt a látószöget amelyből én ezt a világot látom. Csapjunk is a lovak közé, nézzük meg, hogyan lesz valakiből esküvői fotós, és miért jó annak lenni.
Katt!
Az egész egy fényképezőgép megvásárlásával kezdődik, legalábbis általában. Fényképezni gyakorlatilag mindenki szeret, főleg a gyerekek hajlamosak turista üzemmódba kapcsolni és mindent lefényképezni. Ez még önmagában nem ad okot aggodalomra, ám ha az illető az új játékszer varázsán túl is sokat tartja kezében szerzeményét, az már felébresztheti bennünk a gyanút: ebből a gyerekből fényképész is lehet. Hasonlóan alakult ez velem is, igazán dacból kezdtem el komolyabban utánajárni az expozíciót befolyásoló beállítások jelentésének, ugyanis egy kedves barátnőm azt mondta: „csak egy fellángolás, soha nem fog annyira érdekelni, hogy elkezdd megtanulni”. Én pedig fogtam a népszerű internetes keresőt és keresni kezdtem. Tanulmányoztam a találatokat, olvasni kezdtem a megjelenő szakcikkeket és hozzáragadtam. Hamarosan megvásároltam az első tükörreflexes fényképezőgépemet, és innentől nem volt megállás. Szakmai fórumok olvasgatása, képértékelés kérése, sikerélmények, és egy-egy melléfogás okozta elkenődés majd újabb próbálkozások követték egymást. Próbáltam tanulni és fejlődni, ám tudtam. hogy sem a tudásom sem a felszerelésem nem elegendő egy esküvő megörökítésére. Több ilyen jellegű megkeresést is elutasítottam az első időszakban, részben tapasztaltabb kollégák tanácsára, részben pedig önkritikából. Tisztában voltam azzal mekkora felelősség is ez, hiszen egyáltalán nem mindegy, hogy az illető páros milyen képeket mutogat majd évtizedek múltán az unokáknak a kandalló mellett egy téli estén, forró csokit szürcsölve.
Fejlesztettem a felszerelésem, igyekeztem tanulni, és millió-millió fotót megnézni, elemezni, hogy idővel megfeleljek a részben saját magam által felállított követelményeknek, és ha egyszer valaki azt kéri, fotózzak az esküvőjén, ne kelljen elutasítanom. Nem kellett túl sokáig várni amíg elcsábultam, egy kedves fórumtárs megkeresésére nem tudtam nemet mondani. Rettenetesen izgultam, hiszen gyakorlatilag nulla tapasztalattal futottam neki a nagy napnak, de alig vártam, hogy megtapasztaljam azt, hogy milyen amikor folyamatosan történik valami. Közhely, de igaz: a nagy napon bármi megtörténhet…és meg is történik.”
Folyt. köv.
