Akik blogom Facebook oldalát is követik, bizonyára olvasták már ottani bejegyzésemet/véleményemet, ami korunk fotóriporterkedéséről szól. Az indulatokat a World Press Photo 2013 nyertes fotója keltette, ami két meggyilkolt palesztin kisgyermek halotti menetét ábrázolja (Paul Hansen volt az elkövető, ő nyerte művével az „első helyet”). Már egy ideje undorral tölt el, hogy csakis olyan felvételek kapnak díjazást, elismerést, melyek fájdalmat, nyomort, háborút, katasztrófát, de első helyen halált ábrázolnak. No, és a WPP nyertes felvétele láttán kiborult nálam a bili – elég volt ebből! Első sorban ezért nem írtam a WPP-ről a blogra sem, mert bojkottálom a halált. S miért most, ennyi idővel a „verseny” lezárta után írok minderről? Mert ma reggel, amikor posztolni valót kerestem nektek a neten, ismét a háborút és a halált tolták a pofámba.
World Press Photo 2013: Paul Hansen
Igazából – amint azt a blog FB oldalán is leírtam – nem hibáztatom én szerencsétlen fotóst, hiszen ő csak követi a divatirányt, dolgozik, jól akar teljesíteni és nyerni akar – pénzből él ő is. Még csak nem is a zsűri a bűnös, mert nekik meg az a feladatuk, hogy olyan „műveket” tegyenek le az asztalra nyertesként, amelyek felkeltik a „köznép” (igen, kedves olvasó, RÓLUNK van szó!) érdeklődését, amelyek érzelmeket váltanak ki. S ha már a második világháború óta (de úgy Isten igazából az 1990-es évektől) olyan magasra tolták az ingerküszöbünket, hogy egy szép, épp nem halált, s nyomort bemutató kép már csak egy megfáradt mosolyt sem tud arcunkra varázsolni, akkor hát más kell ide.
Mások fájdalmát, nyomorát és kínját mindig jó nézni, hallgatni, hiszen jól érezhetjük magunkat, hogy saját kis szaros életünk, sorsunk mennyivel jobb – de eközben nem kell a lelkiismeretünkkel sem foglalkozni, hiszen sajnálkozunk, esetleg még könnyeket is hullajtunk a látottak miatt – „együttérzünk”, na. És úgy tűnik, az együttérzés nagyon jó biznisz: nem csak az ilyen „fotós versenyek”, hanem számos tévéműsor is kövéren profitál lelkünk tisztára mosásából. A magyar médiában is akad bőven élősködő, aki nagyon jól, a színfalak mögött jót röhögve megél belőlünk. Nem akarok neveket mondani, bizonyára ti is tudjátok kikről beszélek, akik „emberi tragédiákkal házalnak”.
Persze, lehet csömörömre az a válasz, hogy akkor ne nézzek ilyen műsorokat (nem nézek) és ne foglalkozzak ilyen fotós versenyekkel (pedig muszáj, ez a dolgom), hanem időzzek el tájképek és az NG állatfotói előtt (ahol szintén kezd szaporodni a „dráma” – pl. a nagy fehér cápa épp széttép egy fókát – és társaik). Valóban ez a megoldás? Én, Miklósi László ne nézzek oda? Nem lehetne inkább azt elérni valahogy, hogy a fotós, a zsűri, a rendezvény ne arra legyen kényszerítve, hogy a legborzasztóbb jelenképekkel nyerje el elismerésünket, hanem a széppel, a megnyugtatóval, a békével? Persze, kell az információval való ellátás (híreket is nézünk, hallgatunk), de muszáj mindenáron az utcára kenődött agyvelőt a vértócsában látnom? Muszáj ezeket a jeleneteket kiemelni és még díjazni is? Hová jutottunk?
