Victoria Caroline Haltom budoár fotózásra szakosodott fényképészt tavaly felkereste egy a negyvenes éveinek derekán járó hölgy, hogy készítsen róla egy ízléses fotókönyvet. „A hölgy egy istennőre hasonlított, nagyon jól nézett ki – ám mint a legtöbb nőnek, neki is volt egy kérése: odalépett hozzám, egyenesen a szemembe nézett, és azt mondta, hogy retusáljam ki a képekről a narancsbőrét, a vöröses terhességi csíkokat, a csúnya zsírpárnácskákat, és az összes ráncot. Legalább egyszer lehessen igazán szép.” – mondta Haltom.
Másfél órán át pózolt a hölgy a fényképezőgép előtt, majd Haltom az utómunkálatok során elvégezte az összes kért műveletet, eltávolította a „tökéletlenségeket” az asszony kérésének megfelelően. A hölgy ugyanis a fotókönyvet férjének szánta karácsonyra. Három nappal az ajándékozás után alábbi levelet kapta az asszony férjétől:
„Kedves Victoria!
Én a [az asszony neve] férje, [férj neve] vagyok. Azért írok önnek, mert a napokban kaptam a feleségemtől egy fotókönyvet, amiben az ön által készített fényképek vannak. Előre szólok, hogy nem vagyok mérges, nem haragszom önre, de szeretném, ha elgondolkozna alábbiakon.
Feleségemmel 18 éves korunk óta vagyunk együtt, s van két gyönyörű gyerekünk. Az évek során sok jót és sok rosszat éltünk meg, és úgy vélem – sőt, tudom -, hogy a feleségem azért készíttette ezeket a fotókat, hogy kicsit feldobja a házasságunkat. Néha kifakad, hogy már valószínűleg nem is tetszik nekem, és nem is hibáztatna, ha találnék magamnak valaki fiatalabbat.
Amikor belelapoztam az albumba, amit kaptam tőle, elszomorodtam. Ezeken a képeken – igaz, nagyon szépek, és ön valóban egy nagyon tehetséges fotós – nem a feleségem van. Minden egyes „hibáját” eltüntette – s bár biztos vagyok benne, hogy ez a feleségem kérésére történt, ezzel együtt eltűnt minden, ami az életünk, a múltunk része.
Amikor kiretusálta a terhességi csíkokat, eltüntette a gyermekeim nyomát. Amikor kiretusálta a ráncait, elvette a több mint két évtizednyi érzelmek nyomait. Amikor kiretusálta a zsírpárnácskáit, elvette a feleségem sütés-főzés iránti szeretetét, azt a sok finomságot, amit az évek alatt együtt, közösen ettünk.
Mindezt nem azért írom le önnek, hogy rosszul érezze magát, hiszen csak a munkáját végezte, s ezt én megértem. Sőt, meg szeretném köszönni a fáradozásait. A képeket nézegetve eszembe jutott, hogy milyen ritkán mondtam a feleségemnek, hogy mennyire szeretem őt, és mennyire imádom olyannak, és úgy, amilyen. Olyan ritkán hallotta tőlem a kedves, bíztató szavakat, hogy valószínűleg azt gondolta, azt szeretném, ha úgy nézne ki, mint ezeken a retusált képeken.
Jobban kell igyekeznem, és a hátralévő éveimben a „tökéletlenségében” fogom ünnepelni a feleségem. Köszönöm az emlékeztetőt!
Üdvözlettel,
[a férj neve]”
S mi ebből a tanulság? „Hölgyeim, szinte bármit ki tudok retusálni, de kérem, kétszer is gondolják meg, mennyit „változtassunk”. Szeretteink úgy kedvelnek minket és úgy rajonganak értünk, amilyenek vagyunk!” – zárta szavait Haltom. (Forrás: petapixel.com)
