Gyakran elmélkedünk azon, hogy vajon X vázzal és Y objektívvel mennyire lett volna jobb a fénykép, amit épp készítettünk. A hobbifotósok java elég sűrűn áhítozik a legújabb, legdrágább, „legjobb” fényképezőgépek, fényerős optikák után, hiszen „azokkal annyira jól lehet fotózni, nem véletlenül van a profi fotósoknak is a legjobb cuccuk”. Mindegy mi, csak ne saját magunkban kelljen keresni a hibát, ha a fénykép nem olyan lett, amilyennek mi azt szerettük volna. Pedig már ezeregy helyen megmondták az okosak, hogy nem a fényképezőgép, nem az objektív alkotja meg a képet, hanem az ember, aki arcához emeli az eszközöket. A látásmód, az elszántság, az állandó tanulás, gyakorlás, a szenvedély az, amitől „jó fotós” lesz valakiből.
Talán az egyik legjobb példa erre David Katz, akit kiskorában az orvosok „hivatalosan vaknak” minősítettek. Egy veleszületett genetikai rendellenesség miatt David a külvilágot „túl világosnak, homályosnak és túl gyorsan mozgónak” látja. Három hónapos korában a nagymama vette észre, hogy valami nincs rendben az unokája szemeivel, ezért arra kérte David szüleit, hogy menjenek el a kórházba és vizsgáltassák ki a kisfiút. „Okuláris Albinizmus” volt a diagnózis, ami egy rendkívül ritka betegség. A tünetei: kancsalság (megnehezíti, vagy akár ellehetetleníti a kétszemes fókuszálást), szemrezgés (a szem kontrollálhatatlan, gyors mozgása), szemtengelyferdülés (torz és/vagy homályos látás). Az orvos azt mondta a szülőknek, hogy David gyakorlatilag vak, írassák be a vakok iskolájába, és regisztráltassák a gyermeket hivatalosan vakként.
David szülei azonban másképp döntöttek, és azt szerették volna, hogy gyermekük a lehető „legnormálisabb” életet élje, és minél kevesebben szerezzenek tudomást David betegségéről. Davit Katz első fényképezőgépét hét éves korában kapta. Elmondása szerint, ha a világot a keresőn keresztül nézi, minden pontosan olyan, amilyennek ő azt elképzeli, s minden „fókuszba kerül”. A történet többi részét alábbi kisfilm meséli el:
