Bevallom, én is tettem annak érdekében, hogy a „kütyümegszerzési szindróma” kissé pejoratív hangzást kapjon, de azért valljuk be, nem ördögtől való dolog néha „megajándékozni” önmagunkat. A kütyümegszerzési szindróma – ha nem esztelen módon űzzük – még akár jótékonyan is hathat életünkre, pszichés egészségünkre, kreativitásunkra. Sőt, láttam már olyan esetet is, ahol az új, jobb fotós felszerelés radikális javulást hozott „gépfüggő” kolléga munkásságában (jó, nyilván nem ez a jellemző, hanem inkább csak a kivétel). És bármennyire meglepő, de a gyűjtők köreiben akad bőven „fotós” is, aki életét (vagy annak egy jó nagy részét) arra tette fel, hogy az évek során például megvásárolja az összes létező L-es objektívet, vagy egy márka full frame vázait. S hogy miért, ha nem is fog soha egyetlen egy fotót se elkészíteni ezekkel az eszközökkel? Mert ez teszi boldoggá, mert ez ad értelmet az életének, mert minden egyebe megvan, és mert nem alkoholra és dohányárura költi maradék pénzét. Mert csak. Mert ilyen a gyűjtői szenvedély: a kívülállónak a javak esztelen felhalmozása, a pénz elpazarolása.
De a kütyümegszerzési szindróma nem csak gyűjtőkre csap le, hanem sok tehetősebb kezdőt is beránt a gépszíj: „láttam, hogy XY díjnyertes képe ezzel a felszereléssel készült, szeretnék én is ebből és abból vásárolni!” – a vásárlás, a birtoklás öröme, a példakép követése nem csak a fotóiparban indított már el sokakat a siker felé vezető úton, így hatása vitathatatlanul jótékony is lehet. A kütyümegszerzési szindrómának hála pedig egész iparágak jöhetnek létre, vagy virágozhatnak fel (lásd a fotóipar is így élénkült fel a filmes éra végén), ami szintén hasznos velejárója a dolognak. Míg a profi arra törekszik, hogy felszerelése a lehető legkisebb költséggel a lehető legnagyobb nyereséget hozza, a hobbifotós, a gyűjtő elsősorban magának a szerszámnak örül, szereti azt kézbe venni, simogatni, babusgatni. A profi kezében a szerszám ütötté-kopottá válik, s addig használja, míg az teljesen szét nem esik, menthetetlenné nem válik. Mint ahogyan régen (talán a 80-as években?) egy autómárka reklámjában azt hallhattuk, hogy „az út a cél”, itt, a fotózásban pedig az eszköz birtoklása, használata a cél, nem pedig (vagy csak kis részben) az elkészült fénykép.
Persze, a kényelmes fogású, példás kezelőfelületű fényképezőgép szinte hívogat, invitál a fényképezésre; egy olyan szettel nem, vagy csak nem szívesen fogunk elindulni képelni, amit nem szívesen veszünk kézbe. Nem tudom, érthető, amit így, ebben a hőségben leírni próbálok?
