Ha használt fényképezőgépet vásárolunk, akkor általában az egyik fontos szempont a kioldások száma, azaz hány felvétel készült a kiválasztott példánnyal. A másik – szintén nem kevésbé fontos – szempont a váz állapota, tehát mennyire ütött-kopott a készülék. Ez utóbbi látványosan mesél arról, milyen élete volt a masinának. Tehát, egy stúdióban, avagy a „négy fal között”, állványon, ugyanazon a helyen használt váz 100 000 zárkioldása biztosra vehetően nem ugyanaz, mint egy ütött-kopott, a terepen esőben, szélben, hidegben és melegben gyötört gépé. Miért nem? Nos, a terepen „dobált” készülékben a mechanikus redőnyzár érzékeny lamellái is „röpködnek”, ütődnek, koccannak, míg a stúdióban használt gépben „rendeltetésszerűen”, külső erőhatásoktól mentesen teheti dolgát a zárszerkezet. A terepen használva óhatatlanul szennyeződnek a lamellák, és a mikronnyi porszemek nem csak összekarcolják, hanem megnehezítik a filigrán zárlamellák működését, ami előbb-utóbb (de inkább előbb) zárhibához vezet.
Makulátlan esztétikai állapot több százezer kioldás után is – stúdióban élt a gép
A gyártók modelltől függően, általában 100-250 000 kioldásra tesztelik a mechanikus redőnyzár működését, erre vállalnak (vagy nem) egyfajta korlátozott garanciát. Ismerősök adatai alapján azonban érdekes módon nem a bűvös határértéknél szokott zömében meghibásodni a masina zárrendszer, hanem vagy jóval korábban, vagy jóval később. Ha korábban „omlik össze” a szerkezet, akkor azt vagy gyárilag hibás, gyenge alkatrész, vagy ridegtartás okozza. A gyártó sem bolond, nyilván olyan határértéket ad meg, amiben teljesen biztos, azaz valójában a 100 000 kioldásra tesztelt zár 200 000 kioldást is „simán” ki fog bírni. Mi ebből a tanulság? Rád bízom.
