Fél kilenc, már mindenki lent a hallban! Sikerült előtte még leosonnom a mélygarázsba, hogy táskáimat és egyéb cuccaimat berakhassam a kocsi csomagtartójába. Aki nem autóval jött, az majd jól aggódhat, hogy mi lesz majd csomagjaival, mert a szállodából legkésőbb kilencig ki kell jelentkezni, így ennek megfelelően kiürítve kell átadni a szobát, tehát ott nem maradhat semmi. Az Olympus felajánlotta, hogy elrakja mindenkinek a dolgait, csak adjuk be a megőrzőbe és írjuk rá, hova kell majd vinni (reptér, vasútállomás). A nagy tömeg beadta, de például a Pixinfós kolléga végig a hátán cipelte az egész motyóját (+fotós táska stb.). Én csak az autó miatt aggódtam, hogy most azzal ki kell-e állnom vajon? A portán megnyugtattak, hogy délután 3-4-ig ráérek kiállni, addig fizetik és biztosítják a parkolást. Jó, ez letudva.
Érkezéskor kaptunk egy üdvözlőlevelet az Olympustól, amelyben számos más információ mellett csoportunk száma is szerepelt. Mi magyarok a 16-os alá lettünk besorolva. A „csoportmenedzserek” a szálloda földszinti helyiségeiben várták „fiókáikat”; itt kaptuk meg a fényképezőgépeket és az objektíveket, amiket a fotószafarira vittünk.
Még tartott az osztogatás, a szerencsés elsők már próbálgatták a felszerelést, beállították a paramétereket, vad diskurzusba feledkeztek honfitársaikkal és ízekre szedték az új köntösbe bújtatott menürendszert. Végre én is átvehettem az E-P3 vázat és az új, 14-42 mm-es kitobit. Nem sokkal kilenc után valóban el is indultunk városnéző túránkra, amit egy Bécsben élő, tejeskávé bőrű lány vezetett. Ő próbálta velünk tartani a kapcsolatot német, angol és spanyol nyelven – elég sikeresen.
Első stációnk egy kávézó volt, ahol az előadáson megismert divattervező srác fogadott minket egy elkülönített helyiségben. Külön a mi megtiszteltetésünkre tervezett egy „PEN-ruhát”, amit egy modell csajon lehetett megcsodálni és természetesen fotózni. Külön felhívták figyelműnket a művészi szűrőkre, hogy itt aztán keményen be lehet vetni azokat (legjobban a lágy fókusz, a halvány és világos színek, és a pop art illett a témához). Pár kávé és üdítő után indultunk tovább, azaz vissza, mert utunk egyelőre visszafelé vitt, a Dom irányába.
Az üdítő séta után elérkeztünk második állomásunkhoz, az „Aida”-ba. A cukrászda emeletén leülhettünk és megkóstolhattuk a helyi finomságokat, melyeket részben ott helyben készítenek (például finom almás pitét), másrészben frissen hozatják a központból (napi kétszer érkezik friss áru). Összesen 28 Aida cukrászda létezik országszerte Ausztriában. A cukrászmester érkezésünk előtt pár héttel kapott használatra egy E-PL1 gépet (igen, a régi PEN Lightot), hogy fotózgasson vele, majd mesélje el nekünk benyomásait, tapasztalatait. Itt is külön kihangsúlyozták, hogy a cukrász nem fotós, a PEN Light előtt nem nagyon fotózott. Ennek ellenére nagyon gyorsan belejött, és olyan jól is sikerült egy-egy képe, hogy nagyobb méretben kinyomtatta és kiállította a fenti helyiségben. Javarészt valóban szemrevaló képek lettek.
Irányt vettünk a múzeumi negyed felé, ahol a Modern Művészetek Múzeumában fogadott minket egy kurátor. Szegény, megpróbálta a közben teljesen el- és kifáradt bandának prezentálni a hely történetét (pl. a lovarda), de belátta, hogy esélytelen. Viccesre vette a formát, mondta, hogy az előtérben nagyon finom kávé kapható, üljünk le egy kicsit, majd utunkra engedett.
Szerencsénkre, a végcél felé már metróval mentünk a Schottenring felé, így négy megálló megtétele után már valóban csak pár perces séta következett a Donau Kanal (Duna csatorna) partján található „Summer Stage” étteremhez. Itt mindenféle finomsággal fogadták az éhező falkát; nekem nem sikerült főtt kajához jutnom: befaltam vagy nyolc, pácolt sonkával körbetekert ropit, megittam három pohár vizet, majd mire elmentem, hogy sorba állok a rendes falatokért, akkora tömeg gyűlt össze, hogy inkább lemondtam róla. Ami sokkal fájóbb volt, hogy itt elvették tőlünk a gépeket és az optikákat, így fotózni már csak saját masinával lehetett (volna). Persze, az enyém az autó csomagtartójában volt..
A nagy forgatagban inkább felvettem a hátizsákom (nem akartam, hogy pont itt vesszen el, vagy felejtsem ott egy asztal alatt – mert tőlem simán kitelik), s elindultam a szervezők felé, hogy megérdeklődjem, hogy megy-e – ha egyáltalán – valaki, vagy valami a szálloda felé, hogy majd felvehessem az autót. A beszédpartnerem égbeszökő szemöldöke nem sok jót sejtetett, s valóban, innen már csak a repülőtérre és a vasútállomásra mentek a buszok. Húha, mondom, nekem a kocsival ki kell lassan állnom a hotel mélygarázsából, mert dádá lesz! Akkor hívjunk taxit, de azt nekem kell fizetnem. Mondom oké, de kb. mennyibe kerül az oda út, ne verjen már át egy helyi taxis. 15 eurót mondott a roppant segítőkész hölgy – mondom oké, nem vészes, hívjunk taxit. Gondoltam, még marad annyi időm, hogy visszamenjek a csoportomhoz és mindenkit megöleljek, mindenkivel kezet fogjak. A hölgy hívta is a taxit, de máris elkapta a grabancom, hogy siessünk, elkísér a sarokra, ahova a taxi három percen belül megérkezik.
Hát, nesze neked, búcsúzkodás. Siettünk, s valóban, mire felértünk a partról, már ott is volt a taxi, aki nem egész hét euróért elvitt a szállodához. A portán megkaptam a mélygarázsból kiengedő érmét, amivel zsebemben rohantam is a kocsihoz (kicsit féltem, nehogy betört ablak, felfeszegetett csomagtartó fogadjon). Minden rendben volt, beültem, beizzítottam a GPS-t és elindultam hazafelé.
Pár kanyar után csak egy elágazást vétettem, mert a GPS pont csuklott egyet és későn szólt, hogy forduljak balra. Na, én jobbra fordultam, azaz arra vitt az út. Semmi gáz, majdcsak mondja a csaj a javított útvonalat. Mondta is, de egyre csak csodálkoztam, hogy esze ágában sincs visszavezetni engem a „baloldalra”, amit elszalasztottam, hanem csak vitt és vitt és vitt jobbra, majd egyenesen. Rég jártam Bécsben, de azért kezdett gyanús lenni, hogy még a) nem vagyok az autópályán, b) olyan környéken járok, amilyet még soha nem láttam eddig. Ha Budapesttel kellene összehasonlítani, akkor a könnyebb szemléltetés végett vedd a soroksári út környékét és keresztezd a nyócker hangulatával.
„Istenem, hol vagyok?” – kérdeztem félhangosan, miközben könyörgő és egyben dühös pillantásokat vetettem a GPS kijelzőjére. Majd jött a „Wien vége” és a „Schwechat” tábla. Na, akkor leesett, hogy a kis mihaszna műszer azt hitte, mikor másfelé kanyarodtam Bécs központjában (!), hogy eszemben sincs az autópálya felé menni, ezért ő inkább elvitt a kisvárosok felé. Én hibám, ez van, de attól még rosszul esett. Schwechatban kanyarogtam kicsit, mikor végre megpillantottam az A4-est a GPS-en. Elkezdtem arrafelé kanyarogni, de csak nem akaródzott egy rohadt feljáratnak az utamba esni. Végre megláttam az út szélén egy taxit, gyorsan meg is fordultam, hogy megkérdezzem a fuvarost, merre menjek. A kocsi mellé érve vettem észre, hogy az biza üres. Egy harmincas, esernyővel hadonászó fickó állt nem messze tőlem, így odarohantam, hátha ő majd megmondja a frankót. Kár volt, mert mikor már belekezdtem első mondatomba, akkor vettem észre, hogy „Jesszusom, ennek habzik a szája”. És valóban, az értelmi fogyatékosság nem csak külsején, de beszédében is erősen jelentkezett. Udvariasan megköszöntem makogását, mondom megyek, majd megkérdezek még mást a jó irány felől és gyorsan elillantam. Végül csak sikerült felverekednem magam az A4-re, s onnantól már egyenes út vezetett haza.
Szeretnék köszönetet mondani az Olympusnak, hogy meghívtak erre az érdekes és izgalmas termékbemutatóra, valamint olvasóimnak, hogy elolvasták a helyenként hosszúra nyúlt beszámolómat.
