Egy fényképész megtervezte és legyártatta a világ legnagyobb képérzékelőjét, amely 8” x 10” méretű. A „Maxback” névre keresztelt szenzorból kapásból kettőt is rendelt, hogy legyen tartalékja. Mitchell Feinberg, aki megszokta, majd annyira megszerette a 8 x 10-es filmes formátumot, hogy elkezdett félni, nem lesz majd mivel fotóznia, ha a Polaroid filmjeiből kifogy. Egy őrültnek tűnő ötlete támadt: megtervezi és legyártatja a tekintélyes méretű szenzort, hogy folytathassa nagyformátumú hobbiját. A Maxback felbontása amúgy 10 MP és a fotós csak a próbafelvételekhez használja, így rengeteg filmet megspórolva.
Az APhotoEditor.com készített interjút Mitchell Feinberggel, amit megpróbálok nektek lefordítani:
APE: Meséld el, miért alkottad meg ezt a hatalmas 8 x 10-es digitális hátfalat, s hogyan működik:
Mitchell: Ha visszatekintek három évvel ezelőttre, akkor őrültnek tűnik, hogy megterveztem és legyártattam a világ legnagyobb színes hátfalát, amely lefedi a 8” x 10”-os formátumot, hogy folytathassam azt a fotózási stílust, amit az üveglapot cipelő felebarátjaim folytattak 100 évvel ezelőtt.
Versenyfutás volt az idővel: kérdéses volt, hogy előbb fogy-e el a 8 x 10-es Polaroidból felhalmozott készletem, vagy sikerül még időben befejezni az érzékelő legyártatását. Kutatásaim első hónapjaiban estéimet azzal töltöttem, hogy az internetet túrtam. További hónapok azzal teltek, hogy a számomra érthetetlen műszaki adatokat megfejtsem. Végül sikerült felkutatnom azt a maréknyi céget, akinek megvolt a megfelelő felszereltsége és tudása a tervem megvalósításához, de baromi nehéz volt, hogy komolyan vegyenek. Úgy éreztem magam, mint egy call centeres, aki kéretlen hívásokkal bombázza ügyfeleit. Aztán sikerült végre meggyőznöm egy céget, majd több mint egy éves tervezői munka után elkészült a prototípus, amit 2010 februárban kaptam meg. Az első végleges változat pedig erre kilenc hónappal született meg.
A Maxback, ahogyan elneveztem (a Brontoback, a Velociraptor és a Back Scratch Fever neveket elvetettem..), a legnagyobb, nem szkenner jellegű, színes digitális hátfal, amely lefedi a 8 x 10-es nagyformátumot. A boltban is kapható, legnagyobb hátfalak legfeljebb 4,5 x 6 cm méretűek. Az én hátfala(i)m módosítások nélkül is csatlakoztatható a Sinarhoz, s jó minőségű képeket készít. A sebességére jellemző, hogy 30 másodpercenként készülhet egy expozíció.[…]
APE: Nos, az ötlet annyira nem tűnik őrültségnek, de ha jól vélem, csillagászati árat fizettél érte. Nem illik megkérdeznem, de tudnál mondani egy hozzávetőleges összeget?
Mitchell: A fejlesztés és a két hátfal legyártása (mindenképp akartam egy tartalékot, ezért kellett kettő) egy nagyobb ház árát vitte el – még az ingatlanpiac összeomlása előtti árról beszélek. Tudom, őrülten hangzik, de nem is annyira vészes az ára: vegyük figyelembe, hogy egy-egy jó képhez átlagosan 7,5 Polaroidot használtam el, s 400-500 képet lövök évente. Ez azt jelenti, hogy legalább 3000 fogy el évente, aminek darabja 15 dollárba került. Tehát évente csak filmre minimum 50 000 dollárt költöttem. Vállalkozásomban elszámolom a hátfal amortizációját, klienseimtől pedig pénzt kérek a használatáért és kaptam hitelt a technológia kifejlesztéséhez. Így az egész ügy máris nem volt olyan megterhelő a bankszámlámnak. Nem fénysebességű a megtérülése a hátfalaknak, de úgy lettek tervezve, hogy sokáig működőképesek maradjanak, így sokáig képesek lesznek nyereséget termelni.[…]
A mérnökökkel beszélgettünk arról, hogy esetleg el kellene adni másoknak is a hátfalakat, de végül egyikőnk sem akart belemerülni az értékesítésbe és az ügyféltámogatásba. Amúgy sem hinném, hogy világszerte egy tucatnál több fotós lenne, aki ellenállhatatlan vágyat érezne egy ilyen hátfal beszerzéséhez, szóval..[…]
