A m4/3 rendszer jelenlegi csúcsgépei egyértelműen és vita nélkül az Olympus OM-D E-M5 és a Panasonic DMC-GH3. Többen kérdezték tőlem, hogy mégis, melyiket vegyék, melyik a „jobb”. Igazából mindkettő nagyon jó és azt, hogy melyik a jobb, nem lehet egyértelműen kijelenteni, hiszen egymásnak (majdnem) merő ellentétjei. Külsejével az E-M5 a retró vonalat követi, a GH3 pedig dSLR vázakhoz akar hasonlítani. Az Olympus gépe kicsi, kecses, de roppant masszív, a Panáé pedig a legnagyobb m4/3 váz titulust viseli és magnézium ötvözetből épített vázszerkezete szintén nem piskóta. Az OM-D vonal első készüléke ergonómiai szempontból nem a legjobb: a hátoldalon a túlméretezett kijelző miatt túl kevés hely maradt az időjárásálló felépítés miatt amúgy is kissé „tohonyásan” működő nyomógomboknak, s a hüvelyktámasz fölötti kezelőszerveket sem épp egyszerű elérni (kesztyűben pedig teljesen esélytelen a nyomkodásuk).
Még egy picit az Oly kijelzőjénél maradva: a rettenetesen erős mechanikára szerelt érintésérzékeny panel ugyan dönthető, de nem lehet kiforgatni, ami némileg korlátozza használhatóságát (persze, a fix LCD-nél így is sokkal jobb). Akinek kicsit nagyobb a keze, az már kényelmetlennek fogja találni az E-M5 váz méretét. Ahhoz, hogy igazán jól kezelhetővé váljon, meg kell majd vásárolni hozzá a két részből álló markolatot, ami nem kis kiadás. Ezzel szemben a Panasonic GH3 a m4/3-os világban a legjobb használhatósággal kényezteti a fotóst. Kellemes mérete, számtalan, szabadon kiosztható funkciógombja és dedikált vezérlője kapcsán egy álom vele dolgozni. Cserébe ott a túlméret, ami vetekszik a CaNikon belépőkategóriás dSLR vázaiéval. Valamit valamiért, igaz? A nagy méretnek azonban előnye még a jó hűtés, amire főleg az intenzív videózás során lehet szükség (a nagy HDSLR vázak közül is akad, amely a meleg nyári napokon xy idő után lekapcsol, hogy elkerülje az elektronika sérülését), és a viszonylag nagy akku, ami így gond nélkül elfér a markolatban.
Fotózás, azaz pontosabban az állóképes képminőség terén körülbelül egy szinten van a két kis Titán. Az Olympus gépéhez a Sony adta a szenzort, amely méretét meghazudtolóan jó dinamikatartománnyal és képminőséggel rendelkezik. No, meg ott a híres Olympus féle JPEG motor, aminek a színvilága sokakat varázsa alatt tart. Mikor teszteltem a Pana GH3 készülékét, az a sanda gyanúm támadt, hogy bizony, ebbe is Sony lapka került. Az E-M5 és a GH3 a tesztek során közel teljesen azonos képminőséget produkált. A Panasonic fejesei persze a mai napig egyöntetűen állítják, a GH3-ban saját fejlesztésű képérzékelő dohog. Mindegy is, a lényeg, hogy a fotós meg legyen elégedve.
Míg az állóképeknél döntetlen a viadal, addig a mozgóképek terén egyértelműen a Panasonic masinája a győztes. Nemcsak az akár 72 Mbites adatsűrűség és az 1920 x 1080 melletti 50 kép/mp (60 NTSC) sebesség, vagy a háromféle (MOV, MP4, AVCHD) fájlformátum miatt kap ki az Olympus E-M5, hanem a teljesen manuális videofelvétel lehetősége miatt is, ami bizony hiányzik az Olyból. Ráadásul a GH3 elődje, a GH2 is komoly videós alapot ad, tehát a videográfusok már „rákaptak” a Panasonic ízére.
Extra funkciók és szolgáltatások szempontjából körülbelül egyenlő a két fényképező, de a mérleg nyelvét – a számtalan mágikus szűrő és egyéb nyalánkságok mellett – a majdnem 5 FÉ előnyt nyújtó „vázba épített” (értsd: szenzormozgatásos) képstabilizátor az Olympus E-M5 felé billenti. A valóban fenomenális rendszer hihetetlenül jól teljesít. A Panasonic valamelyest kompenzálja a helyzetet a beépített Wi-Fi moduljával, aminek köszönhetően nem csak a fájlátvitel, de a távvezérlés is megoldható – akár okostelefonról is. Sajnos, mindkét versenyző csupán egy memóriakártyát kezel, ami kritikus munkáknál lehet hátrány a nagyobb dSLR vázakkal szemben. A GH3 markolatába simán befért volna még egy foglalat, ezért nem is igazán értem, miért hagyta ki ezt a ziccert a gyártó. Másik bosszantó tétel a csupán 1/4000 másodperces záridő. Egyre több, valóban fényerős optika jelenik meg a m4/3 rendszerhez (lásd például a Voigtländer f/0.95-ös triumvirátusát), s aki szeretne művészkedni a pengevékony mélységélességgel, az csak ND szűrővel élheti ki perverzióját napfény mellett (a GH3 elektronikus zárja sem engedi a rövidebb expozíciós időket).
Rövid elmélkedésemnek mi hát a konklúziója? Az, hogy mindkét masina nagyon jó, de más-más alkalmazási kört elégítenek ki. Ha sokat videózol, nagy a kezed és szereted a rengeteg dedikált vezérlőt, akkor a GH3-at ajánlom, ha inkább a retrós irányvonalat szereted és számodra nélkülözhetetlen az Olympus JPEG motor és a fenomenális képstabilizátor, akkor az Olympus E-M5 a te géped.
