Már eddig is számtalan olyan „vizsgálattal”, találgatással, okfejtéssel futhattunk össze, ami azt hivatott kideríteni, hogy vajon mennyi az emberi szem felbontása, azaz hány megapixeles kép kell ahhoz, hogy ne tudjuk megkülönböztetni a fotót a valóságtól. Noha a kérdés roppant egyszerű, a választ már korántsem annyira könnyű megfogalmazni, hiszen látásunk alapvetően másképp működik, mint egy digitális fényképezőgép képalkotása. Míg a fényképezőgépnél az optika, a szenzor és a képalkotó algoritmus felel a „látottakért”, addig az emberi látás ennél sokkal összetettebb módon működik.
A filmvilágnak köszönhetően többféle standardizált felbontással találkozhatunk, mint például a VHS (relatív pixelsűrűség aránya 1:100, 480 x 320 pixel), a Laser Disk (570 x 480), a DVD (720 x 480), a Blu-ray (1280 x 720), vagy az IMAX (10 000 x 7000), de a Full HD (1920 x 1080), vagy a 4K (3840 x 2160) is elterjedt fogalom. Ezek a fogalmak azt mutatják, mekkora felbontású például egy digitális kamera, fényképezőgép érzékelője. Könnyen azt hihetjük, hogy a több az jobb, de önmagában a pixelszám nem határozza meg a felbontást, a felbontóképességet. Ez ugyanis többféle faktortól függ, mint például a rendelkezésre álló fénymennyiség, a szenzor mérete, a képalkotó algoritmustól, a színszűréstől, és hogy mennyire voltunk közel a témához a kép elkészítésekor.
És akkor még nem esett szó a térbeli felbontásról sem: hiába van 50 MP-es szenzor a fényképezőgépben, ha nem megfelelő az élességállítás, ugyanis a finom részletek el fognak veszni, ha életlen a kép. Ezek tükrében érdemes lehet a kiinduló kérdést kissé átfogalmazni, hogy jobban meg lehessen válaszolni azt: tételezzük fel, hogy minden körülmény optimális, hány pixelre lenne szükségünk ahhoz, hogy egy képernyőn megjelenített kép elég nagy legyen, hogy kitöltse a teljes látómezőnket és úgy nézzen ki, mintha valós környezetünket látnánk (tehát „pixelesedés” nélküli képre lenne szükség)?
Sajnos, még mindig nem vagyunk teljesen célegyenesben, mivel a fényképezőgép egy pillanat alatt örökíti meg az általa látottakat, szemünk pedig „bejárja” a témát, s agyunk folyamatosan dolgozza fel a beérkező ingereket. Vizsgálatok bizonyították, hogy ha azt a képet vennénk alapul, amit szemünkkel egy pillantás, pislogás alatt látunk (a fényképezőgép redőnyzárának mozgása), akkor az még egy ócska tévé képénél is gyengébb lenne. Látásunk tehát nem egyetlen „felvételen” alapul, ráadásul a folyamat során számos tényezőt kell kiszűrnie az agynak. Ott van például az orrunk, ami konstans belelóg a képbe, vagy a szemüvegkeret, amit viselünk, de akadnak még vakfoltok és egyéb akadályok is, amit leküzdünk a látás során.
A színlátásért a retinánkon található sárgafolt felel, ami látómezőnk központi 2°-át jelenti – ez körülbelül egy akkora felület, mint amit nyújtott karral egymás mellé illesztett hüvelykujjaink kitakarnak. Tehát, tökéletesen gyakorlatilag ezen a 2°-os területen látunk, itt megfelelő a színlátásunk és a „felbontóképességünk”. Környezetünket azért látjuk „tökéletesen”, mert a látás során szemünk össze-vissza vándorol a témán, nem egy ponton nyugszik tekintetünk. Az agynak rendkívül fontos szerepe van a képalkotásban, hiszen összerakja ezt a rengeteg képet egy egységes „kompozit fotóvá”, s közben kiszűri a zavaró tényezőket is.
Roger N. Clark vizsgálatai során felállított egy tézist, amely azok alapján, hogy mekkora a teljes látómezőnk, kimondja, hogy látásunk (nem szemünk!) felbontása hozzávetőlegesen 576 MP. Tehát egy akkora kijelzőn, ami kitölti a teljes látómezőnket, 576 MP-es felbontásra lenne szükség ahhoz, hogy ne lássunk pixeleket. Ha azonban csak arra vagyunk kíváncsiak, hogy egy pillantás (exponálás) során mekkora felbontásban látunk, akkor a fentebb említett 2°-os központi látómezőt vehetjük alapul, ami kb. 7 MP-nek felel meg. Akárhogy is legyen, szemünkben a retina fotoreceptorainak száma amúgy is korlátozza a felbontást, a látás egy komplex folyamat, ahol a hiányzó részleteket, láncszemeket az agyunk pótolja ki. A Vsauce YouTube csatorna remek összefoglalót állított össze ebben a kérdéskörben, mindenképp érdemes megnézni.
