Bizonyára te is emlékszel arra az időszakra, amikor még boldogan, csillogó szemmel olvastad a pletykákat, majd a híreket várva várt „kedvenc” fényképezőgépedről: megjelent, végre meg is vásárolható! Aztán teltek és múltak a napok, hetek, végre Magyarországra is megérkezett az első adag belőle, majd rohantál a boltba (igen, rohantál, nem kattintottál a „Megrendel” gombra, mert nem volt – bocs a fiataloktól) az áhított masináért. Mindent is lefényképeztél: nem volt biztonságban sem az asszony, sem a macska, sem a szomszéd kutyája, de a legkisebb virágot és a legtépettebb tollú madarat is leképelted minden oldalról. Élvezted a fotózást, melegséggel, elégedettséggel töltött el kézbe venni a felszerelést, és nap mint nap alig vártad, hogy vége legyen a munkaidőnek, a sulinak, hogy újra fotózni indulhass.
„Miért is ne lehetne ez a munkám? Annyira szeretek fényképezni, soha többé nem kellene dolgoznom, ha ez lenne a napi megélhetésem!” – gondoltad. Aztán el is kezdted a fotós munkát, kipróbáltad magad több területen, leginkább a sportfotózás jött be, a képeidet vette is a sajtó. Eltelt egy év, majd még egy, és reggelente már nem könnyedséggel, mosollyal az arcodon keltél, hanem ráncolt homlokkal, összeszorított ajkakkal: „Na, ma vajon hova kell mennem, melyik századik focimeccset kell lefotóznom?”. Hirtelen azon kaptad magad, hogy már nem is akarod olyan sűrűn kézbe venni az évek során jócskán megkopott, ósdi vázat, a dobozában pihenő makró obit pedig már másfél, ja, nem, két éve nem is csavartad fel a vázra. De már nem is akarod, nem érzel vágyat arra, hogy ezredjére is leképeld a késő tavaszi pipacsot.
Elindult benned egy folyamat, amit a napi kényszer, a rutin szép lassan, alattomos módon, tudat alatt táplált: te igazából nem is szeretsz fényképezni, macera, teher az egész, ráadásul nem is azt kaphatod lencsevégre, amit és ahogyan te szeretnél, hanem meg KELL felelned a megrendelő elvárásainak, igényeinek. És ez már nem mókás, bár eleinte még az volt, hiszen még tanultál, még minden új beállítás, minden új kompozíció kihívást jelentett, újra és újra éheztél az ügyfelek elismerő szavaira. Aztán ez is alábbhagyott, minden mozdulat, minden beállítás már csukott szemmel megy: „katt-katt-kész”. Ennyi? Nem maradt semmi a korábbi örömből, a szenvedélyből? Hová tűnt a fotózás iránt érzett maró vágy? Miért utáltad meg az anno még annyira vágyott gépet, amit végre úgy kiismertél, hogy bármikor, bármilyen helyzetben csukott szemmel használni tudsz?
Végül eljutottál arra a szintre, hogy a munkán kívül már egyáltalán nem veszed elő a fényképezőgépet, már a gyerkőc születésnapján is inkább a feleséged csinálja a képeket telefonjával. „De apa, miért nem fényképezel le a nagy géppel? Régen olyan jó fotókat csináltál mindig rólunk!” – szívszorító kérdés a torta mögül, de te csak lesütött szemmel, zavartan mosolyogsz fiadra, aki már soha többé nem lesz tíz éves – ez a pillanat is elillant anélkül, hogy megörökítetted volna. Belül marcangol a düh és a szomorúság, de már késő, most sem voltál képes átlépni az árnyékodon és elővenni azt a szaros gépet. Vajon mit gondol most rólad a család, a feleséged? Már nem szereted őket? Miért nem fontosak már számodra? Egy ilyen fontos eseményt sem örökítesz meg? Mi történt veled?
Megcsömörlöttél, kiégtél – elég volt a napi megfelelési kényszerből! Elég volt a tucatfotókból, a milliomodik „és a kapus szenzációsan beengedte a labdát” képekből! Elég volt a közösségi médiából, a tucatnyi fotó-feltöltős oldalból! Elég volt a kényszeredett tökéletességből! No, de akkor mi a megoldás? Hogyan lehet újra lángra lobbantani a képelés iránti szerelmet? Hogyan lehet megtartani a napi rutint és mellette ismét önfeledten, örömmel fotózni saját részre? Nem tudom, de amint van rá megoldásom, megírom!
