Szerintem én nem vagyok itt egyedül technokrata – valószínűleg a kedves olvasóim között is akad bőven olyan, aki a mai napig tűkön ülve várja a gyártók újabbnál újabb bejelentéseit, és képes szerelembe esni egy új, csinos megjelenésű vázzal (igen, rád gondolok, kedves Z 8!). Azonban a márkák képesek olyan funkciókkal is teletömni a készülékeket, amelyeknek igazából nem nagyon vesszük hasznát – „jó az, inkább legyen és ne kelljen használni soha, minthogy kelljen, de ne legyen benne”. Mire gondolok itt konkrétan?
Ez itt a reklám helye: imádom a Panasonic vázak menürendszereit!
Irreálisan magas érzékenység (ISO 102 400 és tsai)
Valószínűleg sokan felkapták a fejüket, amikor megjelentek az első ISO 102 400-as ISO értékre is képes fotómasinák. A tesztelők is vihogva huhogtak, hogy mi mindenre leszünk majd képesek, milyen témákat kaphatunk majd végre lencsevégre, amikről eddig lemaradtunk, mert nem volt elég érzékeny a fotós felszerelésünk! Nos, tegye fel a kezét, aki a tesztképek láttán kedvet kapott az alagútban elrejtett Negró cukorka fotózására. Valljuk be, 1000 képből talán ha egy-kettőnél megyünk ISO 25 600 fölé, már az is sok és gyakran gyenge minőségű, hiába a modern szenzor. De azért jól néz ki a reklámanyagban az ISO csillió..
Elszaladt megapixelek
Anno én is a megapixelek bűvöletében éltem: első „igazi” digitális fényképezőgépem, az Olympus E-10 a maga nem egész 4 MP-es felbontásával már csodaszámba ment a 2000-es évek elején. Aztán jött a 6 MP-es Canon EOS 10D, a 8 MP-es Canon EOS 1D Mark II és így tovább. A mai napig elgondolkodom azon, vajon milyen lenne egy 102 MP-es középformátumú masinával kattogni – de ha teljesen őszinte vagyok magammal, a 24 MP-es Sony A7 III vázammal is nagyon jól elvagyok évek óta. Viszonylag kicsi fájlok, gyors nyersfájl-feldolgozás kárpótolnak a felbontás hiányáért. Ja, és az öreg jószág dinamikája is tökéletesen megfelel. Persze, örülnék egy 61 MP-es Sony A7R V-nek – szóval, ha valaki támogatni akar, szívesen elfogadom..
20+ kép/mp-es sorozatfelvétel
Persze, aláírom, hogy vannak olyan fotós helyzetek, ahol sosem elég a gép sebessége. Ilyen például a sportfotós feladatköre, ahol minden elszalasztott pillanat egy elbukott megbízással lehet egyenlő. De az emberek többségének teljesen fölösleges a 20-30-40 kép/mp-es sorozatfelvételi sebesség.
Ezernyi fókuszmező
Egy jó autofókusz rendszer nagyon megkönnyítheti az ember dolgát. Főleg mozgó témáknál hasznos a sok fókuszmező és a jó követőmód. Legyen szó természet-, vagy sportfotózásról, nem mindegy, hány darab életlen kép közül kell majd kiválasztanunk azt az egyet, amit sikerült élesre állítani. De ne feledjük, hogy eleink a kézi élességállítású rendszereikkel is lőttek olyan fotót, amitől leesik az állunk! Biztos én vagyok maradi, de az esetek 95%-ban csak a középső AF-mezőt használom..
8-16K felbontású videó
Ahogy öregszem, úgy romlik a (közel)látásom, s azt veszem észre, hogy egyre nagyobb monitort használok egyre kisebb felbontással 🙂 „A kevésből nem lehet sokat csinálni, a sokból viszont lehet vágni, vagy a sokat le lehet méretezni” – így igaz, de gyakorlatilag itt is azt tudnám leírni, mint az állóképes felbontásnál. Szóval: lásd fentebb.
WiFi és Bluetooth
Szerintem a vezeték nélküli adatátvitel is túl van lihegve. Valószínűleg a profi fotósok halmazából is csak egy elenyésző részhalmaz használja a vezeték nélküli funkciók zömét. Igen, valóban jó a kékfogas távvezérlés okostelóról, vagy táblagépről, de mire kibúvárkodom a menüben, letöltöm a megfelelő alkalmazást, sikerült végrehajtanom a kellő beállításokat és nagy nehezen összepárosítom a fényképezőgépet a telefonnal, addigra elment a téma és a kedvem is a fényképezéstől. Vezetékes távkioldót rádugom a fotógépre és kész. WiFi-n meg másolgasson az fájlokat, aki egy sporteseményen vagy tíz géppel dolgozik és azonnal küldi a felvételeket a szerkesztőjének. Szóval, ezek a szolgáltatások nálam csak porosodnak.
Túlbonyolított menürendszer
Körülbelül 40 éve foglalkozom számítástechnikával, nem áll távol tőlem a programozás sem, de némelyik modern csúcsgép (fotómasinára gondolok) annyira túlbonyolított és áttekinthetetlen menürendszerrel bír, hogy nem szívesen, és csak nagy sóhajok közepette lépek be a menüjébe.
Anno, az EOS 10D rendszere csodálatosan egyszerű, könnyed volt. Bármit megtaláltam benne szinte azonnal. Oké, értem én, hogy a vázak egyre szélesebb tudástárával arányosan a menürendszereket is bővíteni, frissíteni kellett, de végül mi kell a fotózáshoz? ISO, rekeszérték, zársebesség. Minden, ami ezeken túlmutat csak „luxus”. Ráadásul a menük érthetetlen kifejezésekkel, rövidítésekkel vannak teletömve – az embernek egyszerűen nincs kedve a felhasználói kézikönyvet bújni és a gép kijelzőjét sasolni.
Mit hagytam ki?
