Bevezető, külsőségek
Előszó: Az Olympus PEN-F egyelőre kézről kézre jár, ezért most csak pár napra kaptam kölcsön, hogy röviden összebarátkozhassak vele. A bemutatóban szereplő fotómasina végleges, „kereskedelmi” példány, a vezérlőszoftvere is már az 1.0 verzió volt.
(Kép forrása: Olympus)
Az Olympus PEN-F vázat elég sokáig titokban tudta tartani a gyártó, azaz magának a gépnek a fejlesztését és létezését nem, viszont „kémfotókat” és műszaki adatokat csak a bejelentéshez vészesen közeledve tudtak szerezni a pletykaoldalak. Mint ahogyan az lenni szokott, a híresztelések, kisebb szivárogtatások és a „bennfentesek” tippelgetései, okfejtései megtették hatásukat: a szakfórumokon rengetegen tűkön ülve várták már az Olympus bejelentését.
Aztán végül megérkezett a várva-várt szépség (persze, tudom, hogy a szépség szubjektív dolog), és felsóhajtottam, hogy bizony, a Pana GX8-nak is valahogy így kellett volna kinéznie. Az Olympus mérnökeit az elmúlt évek során nem kevés kritika érte a PEN sorozat kapcsán, mert ugye megpróbálták a filmes éra PEN fényképezőgépét átültetni a digitális korba (itt most nyilván a dizájnon van a hangsúly), de ahogy haladtunk generációról generációra, ahogyan jött a PEN E-P1, majd az E-P2, az E-P3, majd az E-P5, úgy úszott el fokozatosan, szép lassan, de biztosan a hívők reménye, hogy végre-valahára tényleg láthatunk még majd valamikor egy épkézláb digitális PEN-t (bár az E-P5 már közel járt a célhoz – szerintem).
Erre tessék, mint derült égből villámcsapás, úgy csapott le közénk a PEN-F digitális reinkarnációja, ami valóban az eddigi legjobban sikerült „másolat” lett – már ami a külsőségeket illeti. Azt már eddig is tudhattuk, hogy olyan tárgy, eszköz, gép nem létezik, ami mindenkinek megfelelne, így esélyes volt, hogy a PEN-F is megosztja majd a márka rajongóinak táborát. Az első szerencsések, akik kézbe vehették már a bejelentés napján (vagy akár még korábban) a gépet, szinte egyöntetűen kifogásolták az előlapon látható tárcsát, mondván, hogy egyrészt azt kár volt a művészi szűrőkre elpazarolni (menüben sem lehet más funkciót osztani rá), és másrészt, hogy az mennyire rossz helyen van, mert feltöri szegény fotós ujját.
Tény, hogy ha már mindenképp fix funkcióval szeretnénk ellátni, akkor sokkal praktikusabb lett volna mondjuk az ISO értékállítást rábízni, de hogy feltörné fotózás közben az ujjunkat, az egyszerűen nem igaz. Nyilván mindent – így a PEN-F gépet is – lehet úgy tartani, fogni és használni, hogy az kényelmetlen legyen, de érdekes módon nekem a középsőujjam ép maradt használat után.
A másik kifogásolt elem a bekapcsoló tárcsa volt, mondván, hogy az mennyire fura alakú, és milyen rossz helyen van. Nos, ezt is cáfolnám, hiszen szemhez emelve, akár bal kezünk mutatóujjával is könnyűszerrel bekapcsolható a masina. Ráadásul a forgókapcsoló kellően feszes, így véletlenül biztosan nem fog a nem kívánt állásba átkapcsolódni.
Szerencsére nem csak a vélt hibákat emelték ki a korai tesztelők, hanem meglátták a pozitívumok közt a beépített elektronikus keresőt is, ami eddig kizárólag az OM-D gépcsalád jellemvonása volt (ne feledjük, hogy míg az E-P2 és az E-P3 készülékekhez opcionálisan megvásárolható volt a VF-2 agy VF-3 EVF, addig az E-P1-hez egyáltalán nem lehetett egérmozit csatolni). Bár a 2,36 millió pixeles EVF nagyítása nem olyan mértékű, mint az OM-D csúcsgépeké, mégis remekül használható.
Így használjuk szelfimódban a kijelzőt
A kihajtható és elforgatható, érintésérzékeny kijelző láttán is sokan sikoltottak fel örömükben, hiszen az Olympus végre belátta, hogy egy „lifestyle” termék mit sem ér, ha a szelfizőknek nem kedveznek legalább egy maguk felé fordítható „elektronikus tükörrel”. Nyilván roppant hasznos egy ilyen pörgethető panel, hiszen nap mint nap tapasztalom saját gépemen is az előnyeit.
Beépített vakut ne keressen senki, mert nincs, nem fért volna már el sehol a tetőlemezen. Sebaj, a gyári csomagolásban egy a vakusaruba csúsztatható kis mini villanót találunk, amivel kielégíthetjük szükségleteinket (persze, „normális” méretű rendszervakut is tehetünk a PEN-F-re, legfeljebb a súlypontja lesz egy picit fura tőle..). Ezt a villanót egyelőre nem tudták hozzám eljuttatni, így hatékonyságáról nem tudok beszámolni.
És ha már felemlítettem a tetőlemezt, nézzük, mivel szórta tele a gyártó: balra látható a bekapcsoló, majd a vakusaru, a módválasztó tárcsa, amit reteszszemölccsel is elláttak (ha lenyomod, ott marad, tehát a módválasztó forgatásához nem kell nyomva tartani), a kioldó az egyik paraméterező tárcsával, a filmfelvételt indító gomb, és az expozíció kompenzációt vezérlő forgótárcsa. Ez utóbbi igen férfiasan jár, talán lehetne egy kicsivel könnyebben tekerhető.
Persze, a PEN-F-nek két vezérlőtárcsája van, a nagyobbik a kioldó körül van, míg a kisebbik a masina hátoldaláról érhető el hüvelykujjal. Egyébként az újoncnál már nem alkalmazták a kezelőszervek A/B funkcióhalmazai közti váltót, mint az a PEN E-P5-nél (vagy az OM-D gépeknél) látható. Ez nem is baj, szerintem sokak a pokolba kívánták azt a rendszert.
Szerintem a kijelző mérete túl nagy, valahogy nem illik bele ebbe a klasszikus képbe. Nekem egy 2,5”-os elég lett volna, mert ez a 3” még „visszacsukottan” is rontja az összhatást. Sebaj, legalább szép, autentikus a műbőr mintázata. A fenti képen látszik a hüvelyktámasz, ami nagymértékben segíti a váz foghatóságát (opcionálisan megvásárolható a PEN-F-hez egy kis fém markolat, ami lefelé is megnöveli a váztest méretét).
A két csatlakozót (HDMI és USB) a markolati rész oldalába helyezték a tervezőmérnökök, s egy kis csapóajtóval fedték le őket.
A váz fenéklemezén csak az akkunak (BLN-1) és a memóriakártyának kialakított fach kapott helyet a fém állványmenet mellett. Utóbbi igen érdekes helyre került; remélhetőleg nagyobb terheléstől sem fog kiszakadni.
A frontvonalon (előlapon), a művészi szűrők alatti kis gomb a blende beugrasztását intézi alapesetben, míg a jobb felső sarokban az AF segédfénye látható egy kis ablakban.
Egyébként a PEN-F-nek nem csak a 17 mm F1.8, hanem a 75 mm F1.8 is marha jól áll, hogy a 12 mm F2-t és a 25 mm F1.8-at már ne is említsem. Viszont ez a váz számomra elképzelhetetlen az Olympus profi zoomjaival – egyszerűen ordít a kis pici, fényerős fixekért!
Egy szó mint száz, én nem tudok egyetérteni azokkal a kritikákkal, melyekkel a PEN-F fentebb említett részeit illették. Számomra használat közben sokkal zavaróbb volt a jobb oldali kengyel, ami a nyakpántot tartja, mivel az a mutató- és középsőujjam közét állandóan törte, nyomta. Szerintem a készülék kezelőfelülete rendben van; a művészi szűrők tárcsáját mondjuk én „átfunkcionáltam” volna az érzékenységre. Valószínűleg soha nem fog érkezni olyan firmware, ami lehetővé tenné ennek a tárcsának a szabad kiosztását.
