Kedvenc fényképezőgépeim, rendszereim – első rész

Bár „kiskoromban” is viszonylag sokat fotózgattam filmes kompakt gépekkel, Polaroiddal, az igazán komoly érdeklődés a képalkotás iránt a digitális fotómasinák megjelenésekor ébredt fel bennem. Valamikor a 2000-es évek elején vásároltam meg első digitális fényképezőgépemet, ami egy használt Agfa ePhoto 1280 volt. Mondanom sem kell, hogy az első hetekben mindent is leképeltem vele, de hamar felismertem a készülék korlátait. Így például nagyon szerettem volna távoli témákat is megörökíteni, de optikájának az ekv. 114 mm-es vége eléggé lekorlátozta a lehetőségeimet. Igaz, lehetett kapni hozzá nagylátószögű és tele konvertert is (lényegében előtétlencséket), de ezek olyan drágák voltak, hogy egyszerűen sajnáltam rá a pénzt.

Mivel ez a masina nem volt igazi kedvenc, csupán ő vette el a „digitális szüzességem”, ezért viszonylag hamar, alig fél évnyi használat után adtam el, hogy egy újabb, nagyobb zoomátfogású kompaktot vehessek, de jó ideig nem találtam semmi „használhatót”, ami a számomra megfizethető árkategóriába belefért volna. Aztán 2002 nyarán csak sikerült egy izgalmas géphez jutnom: az Olympus C-720 UZ 8x (!) nagyítású optikájába azonnal beleszerettem. Manapság már megmosolyogjuk a 3 MP-es felbontást és az ekvivalens 320 mm-ig terjedő zoomját, de annak idején ez a készülék piacvezető volt kategóriájában! Ráadásul már USB aljzata is volt, így számítógépre már nem csak kártyaolvasó közbeiktatásával lehetett másolni a képeket. Nyilván ez a gép sem volt képes olyan képminőségre, mint a filmes SLR rendszerek szkennelt fotóikkal, de elég volt arra, amire kellett. Pont ez volt a szépsége a „régmúltnak”, hogy az ember beérte azzal, ami volt, mert nagyon nem is tudott volna tovább nyújtózkodni, hiszen még nem voltak meg a technológiák.

Az Olympus C-720 UZ után valami komolyabb gépre vágytam, s bár anno már megjelentek az első „konzumer” dSLR vázak (például a Canon EOS D60, vagy a Nikon D100), ezek egyszerűen megfizethetetlenek voltak egy átlaghalandó számára. Érdekes alternatívát kínált az Olympus a fixen rögzített, ám tükörreflexes gépek objektívjeire hajazó zoomoptikával szerelt E-10 és E-20 fotómasinákkal, ahol az előbbi 4, utóbbi 5 MP-es CCD-vel volt felszerelve. A négyszeres átfogású lencserendszer nagyon jó minőségű volt, s ekv. 35-140 mm-es tartományt fedett le F2-F2.4 kezdő fényértékekkel.

Bármennyire hihetetlen, az E-10-ről nincs más fotóm

Az E-10-et piaci pályafutásának vége felé sikerült újonnan megvásárolnom, de még így is, több árleszállítás után is majdnem 300 000 forintot kértek érte (eredeti ára, ha jól emlékszem, bő 700 000 – akkori – forint volt). Ezt a fényképezőgépet egyszerűen imádtam! Igaz, 2/3”-os CCD-je (ISO 80, 160, 320) kissé korlátozó tényező volt, de a körítés egyszerűen fantasztikus volt! A váz kialakítása, a kezelőszervek elrendezése, a dönthető kijelzője, a hihetetlen jó keresője, a brutális markolata és az imádnivaló megjelenése egyszerűen elragadta a technokrata fotóst. Sokat fényképeztem vele (tárgyfotó, csillagfotó (!), portrék stb.), de a Canon EOS 10D bejelentése megpecsételte sorsát.

Ez nem az eredeti 10D-m, hanem már egy másik

Szóval igen, a Canon EOS 10D volt a következő gép, amiért még némi munkáltatói hitelt is felvettem, hogy meg tudjam venni. Tisztán emlékszem főnököm telefonhívására: „megjött a 10D-d, Taki meghozta”. Épp a városban voltam, számítógépeket vittem ki egy céghez, ahol be is kellett azokat üzemelnem. Rettenetesen izgatott voltam, már nagyon vártam a nap végét, hogy végre visszamehessek „a bázisra”, ahol már várt rám a szép, illatos, Canon doboz.. De volt egy kis bökkenő: objektív nélkül csak nézegethettem, fogdoshattam, és beállíthattam a menüjét, megformázhattam benne a memóriakártyát. Az első üveg, amit újabb (ezúttal családi) kölcsönből vettem hozzá egy használt Sigma 24-70 mm F2.8 volt. Bár ez egy ősrégi, még filmes gépekre tervezett optika volt, és már kissé nyekergett és ropogott működés közben, szerettem a színvilágát, a bokeh-ját, és nagyon sokáig ezzel az egy lencserendszerrel dolgoztam – teljes megelégedéssel.

Aztán 2004 év vége felé megvalósíthattam az álmom: beszereztem életem első igazán profi tükörreflexes készülékét, egy Canon EOS 1D Mark II-t! A 10D nagyon gyorsan a háttérbe szorult, amikor a Canon bejelentette az 1D Mark II-t, ami elsősorban nem a 8 MP-es felbontásával, hanem az APS-H méretű CMOS érzékelőjével és az „elpusztíthatatlan” külsejével igézett meg. Nem sokkal a bejelentést követően rendeltem meg egy itthoni fotós boltban, ahol az előleg befizetése után kezdődhetett a várakozás. Heteket, talán egy hónapnál is tovább kellett rá várnom, mire végre hívtak a Gizella úti üzletből..


Ha jól emlékszem, ez volt az első fénykép, amit az 1D Mark II-vel készítettem

Akkoriban nagyon pörgött a fotóipar, újabbnál újabb technológiák, s egyre nagyobb felbontású képérzékelők jelentek meg szinte félévente. Azonban javarészt a kompakt és a bridge masinák világa fejlődött, a tükörreflexes készülékeknél 1-2 MP-es felbontás-növekedések voltak csupán – mindenki a „Szent Grált”, az első 36 x 24 mm-es CMOS köré épített, „megfizethető” dSLR-t várta. A Canonnak 2002 óta ott volt az EOS 1Ds, majd 2004 év végétől a 16,7 MP-es 1Ds Mark II, de ezeket a vázakat csak a vérprofi fotósok engedhették meg maguknak.

2005 októberében aztán a Canon mert egy merészet lépni: bemutatták a nagyérdeműnek az EOS 20D „full frame” lapkás változatát, az EOS 5D-t! Ugye, mondanom sem kell, hogy mi következett nálam? Fél évnyi spórolás és az 1D Mark II eladása finanszírozta meg az 5D-met, aminél végre „annyi volt a gyújtótávolság, amennyi rá volt írva az objektívre”! Nem kellett többé fejben számolgatni, és az ultra nagylátószög is elérhetővé vált (az EF 17-40 mm F4L USM volt az általános optikám az APS-H lapkás 1D Mark II-n, ami kb. 22-52 mm-es látómezőt adott)! Ekkor építettem ki fotós álom-szettemet, amire ingem-gatyám ráment, s amit azóta is sajnálok, hogy fel- és eladtam:

A Canon EOS 5D viszonylag sokáig megvolt, utána viszont egy igen nagy lépésre szántam el magam: nem csak vázat, hanem márkát és így rendszert is váltottam. Átpártoltam a „Nagy Ellenség” oldalára, Nikonos lettem! 2008 márciusában érkezett meg a Nikon D3, amire már – ismét – nagy izgalommal vártam. A D3 olyan technológiai, minőségbeli előrelépést jelentett az 5D-hez képest (nem csak képminőségben), hogy akkora váltást a mai napig nem láttam! 14-bites RAW fájlok, óriási dinamika, alacsony zajszint – köpni-nyelni nem tudtam örömömben! A D3 mellé jött még a Nikon azóta legendásan jónak mondott ultra nagylátója, az AF-S 14-24 mm F2.8G ED, az AF-S 24-70 mm F2.8G ED standard zoom, valamint egy AF 85 mm F1.8D portrézáshoz (akkor még nem volt „G” verziója ennek az üvegnek sem).


Szögkereső, vezetékes kioldó és két SB-800-as vaku is tartozott a szetthez (egy őskori telefonnal fotózva)

Nagy volt az összhang köztem és a D3 között, szépen teltek, s múltak a hónapok. Aztán megnősültem, majd megszületett a lányom, és 2010 januárjában fotós szettem „ésszerűsítése” kapcsán ismét rendszert váltottam..

Hirdetések:
Weboldal készítés

.