A GAS, avagy Gear Acquisition Syndrome (kütyü-megszerzési szindróma) kifejezés bizonyára mindenkinek ismerősen cseng (sőt, van akinek nem csak a kifejezés..), azonban megvan ennek az ellentétje, a Gear Avoidance Syndrome, ami az újabb fotós eszközök beszerzésének elkerülését helyezi középpontba. Míg előbbinél egyre több objektívet, vázat, vakut és más kiegészítőt halmoz fel a lázban égő fotós azt remélve, hogy így majd „tetszőleges fotós feladat” megoldhatóvá válik, úgy az utóbbinál pont az ellenkezője, a „lényegre való összpontosítás”, azaz a minél kevesebb cucc birtoklása és használata a cél.
De miért is rossz az, ha mindenből van otthon a polcon, ha tetszőleges fotós munkát el tudunk végezni felszerelésünkkel? Nos, ha minél több eszköz áll rendelkezésünkre, annál inkább válik gyűjteményünk korlátozó tényezővé. Az „analízis általi paralízis” (ezt a kifejezést pszichomókusok találták ki), avagy a „lehetőségek paradoxonja” pont azt mondja ki, hogy minél nagyobb a felszerelésünk, annál korlátozottabbá válunk, annál jobban beszűkül kreativitásunk. Gondoljunk bele következő helyzetbe: hátunkon fotós hátizsákunk, melyben 2 váz, több vaku és rengeteg objektív található (fixek és zoomok egyaránt – mind a legnagyobb fényértékkel). Ezzel a táskával elmegyünk egy idegen városba, majd elkezdünk fotózni mondjuk egy 24 mm f/1.4 üveggel. Közben meglátunk tőlünk kicsit messzebb egy gördeszkást, amint a leglátványosabb ugrásokat hajtja végre. „Ej, de jó lenne erről a srácról is pár kép!” – és már elő is vettük a telezoomot. Azonban a nagylátó használata után agyunknak kell majd egy kis idő, hogy átszokjon a tele tartományra – mikor ez a folyamat még le sem zárult, máris azon törjük a fejünket, hogy a 85 mm f/1.2-vel milyen klassz lenne a szétmosott háttér. Röviden: kapkodunk össze-vissza, közben még ki sem használtuk, meg sem láttuk az egyes objektívekben rejlő lehetőségeket.
Érdekes módon, aki azonban egyetlen egy géppel és mondjuk egy 50 milliméteres fixszel indul neki a forgatagnak, sokkal „érettebb” fényképekkel fog hazatérni, mint a teli hátizsákos ipse. Bár korlátozó tényező a két darabból álló szett, a korlátozás csupán fizikai jellegű, kreativitásunkat és látásmódunkat viszont erősen megdolgoztatja az önmegtartóztatás. Aki képes rávenni magát, hogy egy ilyen minimalista rendszerrel dolgozzon pár napig, rá fog jönni, hogy mennyi lehetőség, mennyi kihasználatlan potenciál rejlik az egy objektíves (egy gyújtótávolsággal való) fotózásban. Ahogy telnek-múlnak az órák, egyre kevesebbet gondolunk majd a fotós cuccra. Elménk középpontjába végre a téma és a kompozíció kerülhet! Minél hosszabb ideig „szenvedünk” tehát a kütyü-elkerülési szindrómától, annál többet tanulhatunk, annál többet fejlődhet látásmódunk. Míg a mindenre kiterjedő szett lustává, kényelmessé és unalmassá teszi fotózásunkat, addig a kényszer újabb és újabb kihívások elé állít minket. Ha már „rongyosra” fotóztunk egy adott gyújtótávolságot, tegyük félre az objektívet, és próbáljunk ki egy másikat. Válasszuk az 50 helyett mondjuk a 24 millimétert és kezdjük elölről a tanulást!
A kütyü-elkerülési szindróma nem csak pénztárcakímélő hatású, hanem felkelti a bennünk szunnyadó fotós-állatot! Persze, hogy klassz dolog, ha megvan otthon a teljes L-sor, és a hét minden napjára jut egy másik dSLR váz, de ne feledd, hogy a világ legjobb fotós szettjének már te is birtokában vagy: a szemed, a szíved és a lelked semmi sem helyettesítheti! (Forrás: petapixel.com)
