Képminőség
Lehet bármilyen hiper-szuper egy objektív felépítése, ha a képminősége nem győzi meg a fotóst. Mint mindig, a képminőség vizsgálatát ezúttal is két részre osztottam. Az egyik oldalon a tesztábrákat, a „klasszikus” hibalehetőségeket (CA, peremsötétedés, középpont elmászása zoomoláskor, képélesség változása az egyes gyújtótávolságokon stb.), a másikon a való világban tett teljesítményt néztem. Idézném önmagamat egy korábbi cikkből: „A vizsgálódáshoz saját tervezésű tesztábrákat használtam; a D610 kizárólag NEF (RAW) formátumban mentette a képeket, amiket az ipari szabványnak tekinthető Adobe Photoshop CS6 próbaváltozatával (és a legfrissebb Adobe Camera RAW beépülő modullal – 9.0.0.414) és a RawTherapee képfeldolgozó programokkal hívtam elő. Utóbbit kizárólag a geometriai hibák, a peremsötétedés és a CA ellenőrzéséhez használtam (az ACR ugyanis hajlamos korrekcióra kérés nélkül is). Mint azonban kiderült, az ACR és az RT által hívott JPEG fájlokban nem volt eltérés.”. Lássuk is első lépésben, van-e, és ha igen, milyen mértékű a geometriai torzítás:
Amint a fenti animáció mutatja, 200, 135 és 100 milliméteres gyújtótávolságon nincs szemmel látható torzulás, viszont 70 mm-en enyhe hordótorzítás lép fel. A RAW fájlokat megnéztem a RawTherapee-ban, de ott is ugyanez volt tapasztalható. Második próbatétel a középpont elmozdulásának felmérése volt. Stabil háromláb, kézi élességállítás, önkioldó, élőkép maximumra kinagyítva, 1,4 méteres távolság a tesztábrától:
A Tamron SP 70-200 mm F2.8 VC USD nagyon jól tartotta a frontot, az elmozdulás bár látható, de csekély mértékű volt. Ezután azt szerettem volna kideríteni, hogy az objektív a tubuson jelölt gyújtótávolságokon (70, 100, 135, 200 mm) tartja-e az élességet, vagy gyútáv váltáskor újra kell-e fókuszálni. A hagyományos fotók helyett most egy animált GIF-et készítettem, nézzük:
Míg a Tamron SP 15-30 mm F2.8 Di VC USD-nél nyugodt szívvel kijelenthettem, hogy az objektív parfokális, úgy itt, az 70-200 mm F2.8 VC USD-nél már nem egyértelmű a kérdés. Többször elvégeztem a tesztet, de mindig ugyanaz jött ki: 135 milliméteren egy kissé máshol van az élesség, mint a többi gyújtótávolságnál, így a termék használata során minden esetben érdemes újrafókuszálni, ha váltjuk a fókusztávot.
Full frame szenzoros fényképezőgépnél az SP 70-200 mm F2.8 VC USD képe 70, 100, 135 és 200 milliméteres állásban egyaránt csak F8-tól mondható tökéletesen peremsötétedéstől mentesnek. Szerencsére a vignettálást az utómunkálatok során nagyon könnyen ki lehet venni különösebb képminőség-romlás nélkül.
Színhibákat egyedül 70 milliméteres állásban, de ott is csak teljesen nyitott rekesz mellett láttam. 100 milliméteren nagyon-nagyon vékony kis lilás szellem-él jelentkezett, ám valós környezetben már nem tudtam előidézni. Ez vonatkozik a becsillanásokra is, igaz, a telefotó objektívek kevésbé érzékenyek az oldalirányú fényforrásokra, mint a nagylátók. Viszont feltűnt, hogy a teletartomány végén, azaz 200 mm-en csak F4-től lesz igazán éles a kép, F2.8-on némileg lágyabb, mint a többi értéken:
S végül, még mielőtt továbblépnék a képmintákhoz, nézzük meg együtt, hogy a korábban leírt képstabilizátor mennyire bizonyult hatékonynak. Ehhez a vizsgálathoz 200 mm-es állásba tekertem a zoomgyűrűt, majd kb. másfél méteres távolságból lefotóztam a tesztábrát különböző záridők használatával, íme:
Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a bemozdulások mértéke nem csak a stabilizátor hatékonyságától, hanem a fotós aktuális fiziológiai állapotától is erősen függ. Tehát ha keveset aludtam, ha épp megittam egy erős kávét, ha izgatott vagyok, az mind befolyásolni fogja a végeredményt. A képstabilizátoros tesztek, amiket kézből lövök, tehát csak iránymutatóak, semmiképp sem abszolút értékűek! A teszt végrehajtásának pillanatában bekapcsolt stabilizátorral még az 1/10 mp-es is képes voltam bemozdulás mentesen megtartani, de körülbelül 1/20 mp-es záridő 200 mm-en „majdnem bármikor” kitartható, ami igen szép eredmény.
