Működés, optikai jellemzők
A Tamron SP 150-600 mm F5-6.3 Di VC USD-nek Nikon bajonettel ellátott változatát teszteltem, amihez egy Nikon D610 dSLR vázat használtam (használat közben sokat gondoltam arra, hogy jó lett volna egy D4s-t beszerezni, mert azzal sokkal jobb lehetett volna a tömegeloszlás). Kíváncsi voltam, hogy mekkora a geometriai torzítása a rendszernek, milyen mértékű a peremsötétedése, parfokális-e az optika, illetve mennyire mozdul el zoomoláskor a középpontja a „nagyvasnak”, mert egy ekkora tömegű, és ilyen hosszú objektívnél ez már elkerülhetetlen velejárója a méretnek. Első körben lássuk is ezt a jelenséget (a lenti kép 100%-os méretarányú, csak kivágva lett az eredeti fotókból, átméretezés nem történt):
Látható, hogy igen nagy az elmozdulás mértéke, de nagy valószínűséggel ez nem csak az objektívnek tudható be, hanem az anyagnyúlásnak, és az egyébként igen stabil állvány (a legújabb Manfrotto 055 egy Manfrotto 490-es gömbfejjel) minimális bemozdulásainak is. A speciális kitámasztásokat direkt hagytam ki ebből a részből, hiszen életszerűtlen lenne, mert nem tartom valószínűnek, hogy valaki, aki kimegy a természetbe fotózni, majd magával visz még egy másik állványzatot, hogy a milliméteres elmozdulásokat is kiküszöbölje. Úgyis újrakomponálunk, ha elmozdítjuk a gyújtótávolságot.
A második mérésnél arra voltam kíváncsi, hogy a lencserendszer megtartja-e az élességet, ha végigzoomoljuk a teljes tartományt. Érdekesen reagált a Tamron SP 150-600 mm F5-6.3 Di VC USD, ezért a tesztet többször hajtottam végre, de mindig ugyanaz az eredmény jött ki: ha 150 mm-es állásban állítom élesre a képet (stabil háromláb, élőkép maximális nagyítással, kézi fókusz, legtágabb rekesznyílás, 10 mp-es időzítő), akkor sokkal kevésbé tartja meg az élességet a rendszer, mintha fordítva, tehát 600 mm-ről lefelé haladok. A lényeg ugyanaz: az optika nem parfokális, minden zoomoláskor újra kell élesre állnunk a képalkotás előtt.
A geometriai torzítások minden gyútávon (150, 300, 450 és 600 mm-t vizsgáltam) jelen vannak, mértékük az Adobe Camera RAW és a RawTherapee feldolgozásában is ugyanakkora. A párnatorzítás mértéke alacsony, a való világban nem látható, tesztábrát fotózva viszont előjön.
150 mm-es állásban F8-tól nem látható a vignettálás, 300 mm-en F11-től tisztul ki teljesen a kép, 450 és 600 mm-en F16 mondható teljesen semlegesnek a kép. Nagy valószínűséggel jóval nagyobb frontlencsére és belső tubusméretre lett volna szükség, hogy a gyártó csökkentse a peremsötétedést. Akkor viszont jóval nehezebb, nagyobb és nem utolsósorban drágább lett volna a Tamron SP 150-600 mm F5-6.3 Di VC USD, amit – szerintem – senki sem szeretett volna. A vignettálástól pedig a képfeldolgozás során egy csúszka arrébb pöccintésével megszabadulhatunk különösebb képminőség-romlás nélkül.
Amint említettem, a Tamron SP 150-600 mm F5-6.3 Di VC USD képstabilizátorral is rendelkezik. Nos, jómagam körülbelül 2,5-3 FÉ előnyt tudtam kicsiholni belőle, de lehet, hogy másnál más eredmények fognak születni, hiszen mindenkinek más-más a technikája, más a fizikai állapota, és persze az sem mindegy, ki mennyire kipihenten indul neki a fotózásnak.
De legyen elég a száraz tesztekből, nézzünk pár képmintát, hogy hogyan muzsikál a Tamron SP 150-600 mm F5-6.3 Di VC USD – a képminőség sokkal jobban kiderül egy pár kinti képből, mint számtalan benti tesztábrából.
