Az elmúlt idők számos érdekes innovációt hoztak, melyek sokkal jobb (kép)minőségű objektíveket eredményeztek, mint korábban akár csak álmodhattuk volna. Gondolok itt elsősorban a Nikon Fresnel-lencsetag implementációjára (aminek köszönhetően rövidebb, kisebb és könnyebb telefotó objektívek építhetőek), vagy a Canon „Blue Refractive” üvegelemére (ami által gyakorlatilag megszűnik a színhiba), de említhetném a Sony által a napokban bejelentett lencserendszerek tizenegy lamellás blendéjét (ami szűkített rekesz esetén is szép háttérelmosást biztosít). Az újításokra, fejlesztésekre szükség is van, hiszen annak ellenére, hogy több gyártó is bejelentette, ők nem folytatják a megapixel-harcot (ja, persze, míg nem tudnak a konkurenciánál nagyobb felbontású képérzékelőt gyárta(t)ni..), azért szép lassan egyre csak nő és nő a fotómasinák által produkált képek mérete.
Azonban a fejlesztéseknek van egy árnyoldala is: konkrétan az árak radikális emelkedése vethet sötét árnyékot az iparra, hiszen ne feledjük, a gyártók a „napi betevőjüket” javarészt a hobbistáknak köszönhetik, ugyanis ezek a fotósok vásárolnak egyrészt nagy mennyiségben (a kedvezőbb árú kategóriákból), másrészt olyan luxuscikkeket is megengednek maguknak, amiket egyébként még a profik sem, mert ők utóbbiak már belátták, hogy olcsóbban juthatnak bevételhez és profithoz, ha a lehető legeslegjobbtól 10%-kal gyengébb, de csupán feleannyiba kerülő eszközökkel dolgoznak. Az esetek többségében egy olcsó fényképezőgéppel és egy jó, de nem csúcs minőségű objektívvel is meg lehet oldani egy adott fotós feladatot; a drágábbnál drágább eszközök beszerzését nem minden esetben indokolja a „profizmus” – gyakran csak előtör a gyűjtői ösztön, a szép iránti vágy (mert azért valljuk be, egy különleges, „nagy üveg” komolyan megdobogtatja a technokrata szívét).
