Aki a fényképészet digitális korába nőtt bele, az már nem is sejti, milyen „bonyolult” volt régen az élet, amikor még filmet kellett befűzni a gépek hátuljába. Most nem csak arra gondolok, hogy nem lehetett azonnal, a kattintás után látni, hogy helyes expozíciós értékeket használtunk-e, sőt, nem is filmnegatívok lassú előhívásáról van szó, hanem magáról a filmtekercs befűzéséről, ami egyes gépeknél különösen trükkös feladat volt. Bizony, például az 1930-as évekből származó Leica II-nél az ember többször is meggondolta, milyen témára kattint el egy-egy kockát. Itt ugyanis először le kellett szedni a váz fenéklemezét, hogy hozzá lehessen férni a filmtekercs fiókjához.
Majd a filmnegatív végét egy műanyag tekercs rovátkájába kellett becsúsztatni (közben arra ügyelve, nehogy kárt tegyünk ebben az alkatrészben, különben lőttek a fotózásnak), ami megfogta a film végét. Az elkattintott negatív erre a forgótestre csavarodott fel a képkockák léptetéskor.
A megfelelően összeszerelt filmtekercset ezután be kellett óvatosan csúszatni a gépvázba. Közben nagyon oda kellett figyelni, hogy ne gyűrődjön be a celluloid, és a két tekercs kellően a helyére kerüljön.
De ezzel még nem volt vége a folyamatnak, ugyanis a filmnek, azaz a szélein található rovátkáknak, megfelelően kellett helyezkedniük a vázon belüli nyílásban, hogy a filmtovábbító karmok beléjük tudjanak kapaszkodni, és tekercselni lehessen a negatívot. Ez a művelet még a „profiknak” sem mindig sikerült elsőre, mint azt a lenti videóban is látni lehet. Szóval, becsüljük meg a mai gépeket, hiszen nincs más dolgunk velük, mint behelyezni a memóriakártyát és kattogni ezerrel 🙂 (Forrás: petapixel.com)
