Talán erőltetett, de akár igaz is lehet a címben szereplő pár elnevezés a fényképezőgépek működési módjaira: általában minden cserélhető objektíves fotógépnél választható a programautomatika („P”), a rekeszprioritásos („A”), a zárprioritásos („S”), illetve a kézi mód („M”). De vajon melyik mire jó, mikor, milyen helyzetben érdemes az egyiket a másik helyett választani?
Hopsz, itt rövidebb záridő kellett volna
P: programautomatika módban a fényképezőgép dönti el a fénymérés és a gyújtótávolság függvényében, hogy milyen záridőt és milyen blendeértéket, illetve milyen érzékenységet (ISO) használjon. Az automatika mindig megpróbálja megtalálni az „arany középutat”, hogy ne legyen túl zajos a kép, ne legyen túl szűk a rekesz, s ne mozduljon be a kép az esetlegesen túl hosszú záridő miatt. A fotómasinák általában az 1/gyújtótávolság (milliméterben) értéket használják záridőnek, tehát például egy 200 mm-es objektívvel (alaphelyzetben) sosem lesz hosszabb a záridőnk 1/200 mp-nél. Ahhoz, hogy ezt a rendszer tartani tudja, értelemszerűen variálnia kell az ISO és az F-értéket. Általában a fényképezőgép menüjében meg lehet adni egy tartományt is, hogy mettől meddig terjedhet az ISO értéke, illetve mi legyen a leghosszabb záridő.
Nem P módban készült
A: rekeszprioritásos módban a fotósnak kell eldöntenie, hogy milyen rekeszértéket használ (pl. F2.8). A fényképezőgép a záridőt és az ISO értéket ehhez a paraméterhez fogja állítani, ám ugyanúgy, mint a P-módnál, itt is figyelembe veszi az aktuális gyújtótávolságot. A gép menüjében eszközölt beállításokat itt is figyelembe veszi a masina.
S: zárprioritásos módban a záridőt adjuk meg (pl. 1/2000 mp), a fotógép pedig ehhez állítja a rekeszt és az érzékenységet. Csakúgy, mint P és A módban, itt is érvényesek a menüben megadott határértékek, illetve tartományok.
M: manuális, azaz kézi módban elvileg minden értéket a fotós ad meg, tehát a záridőt, a blendeértéket és az érzékenységet is. Pár éve (hála istennek) elérhetővé vált ebben a módban (is) az automatikus ISO, így a készülék akkor is tartani tudja például az F4.5 és 1/500 mp kombót, ha közben kimentünk a szabadba (csökkenti az ISO értékét), vagy bementünk egy sötétebb szobába (emeli az ISO-t).
Nehéz volt megtalálni a megfelelő blendeértéket, hogy ne csak a hangya szeme legyen éles, ugyanakkor kimerevedjen a mozgás
És akkor még ott van expozíciókompenzáció, ami fotómasinától függően akár +/-5 FÉ korrekciót is be tud állítani a felvételre. A mai modern elektronikus zárak esetében (1/16 000, de akár 1/32 000 mp is választható) pedig nem kell attól tartania senkinek, hogy a rendszer nem tud majd lépést tartani a fényviszonyokkal..
Szóval, melyik módot mikor érdemes használni? Erre rá lehetne vágni gyorsan, hogy mindenki azt használ, amit csak akar, és a modern gépek esetében már tényleg nem is kell nagyon gondolkozni, hogy mit állítsunk be a tárcsán; elég egyszer belőni a határértékeket és tartományokat a menüben, az automatika majd úgyis elintéz helyettünk mindent.
A helyzet azonban valamivel árnyaltabb. Leírom a saját géphasználatomat, hogy én melyik módot mikor és milyen témánál szoktam kiválasztani, íme:
P: bár ez egy igen kényelmes módja a fényképezésnek, soha nem használom. El tudom képzelni, hogy random kattintgatásnál (pl. unatkozom egy szülinapi zsúron, külföldön várost nézek és nincs kedvem elmerülni a beállításokban) praktikus lehet a használata, de nem áll rá a lelkem.
A: általában a rekeszprioritásos módot használom, hiszen vagy objektívet tesztelek (…), vagy (cél)tudatosan megyek el fényképezni, ahol a fő témát szeretném kiemelni a hát- és az előtérből, így annak megfelelően választom meg az F-értéket. A záridőt kevésbé szoktam figyelni („ott a stabilizátor, dolgozzon meg az is a pénzéért”), mivel általában elég az 1/gyútáv értéke. Az ISO-t automatikusra állítom, de előre megadom a gép menüjében a tartományt, hogy ne szaladjon el nagyon a matek (általában ISO 100-3200, de tesztelésnél nem szeretek magas érzékenységi értékeket használni, mivel a zaj elviszi a finom részleteket, és a stabilizátort is kikapcsolom).
S: nagyon ritkán állítom át a fotómasinát zárprioritásos módra. Általában akkor teszem ezt, ha teleobjektívet kell tesztelnem, mivel 200 mm fölött már nem érzem annyira biztosnak a kezem, hogy rábízzam magam az automatikára. Az ISO-t általában itt is automatikus értékre állítom, de a tartományt ISO 1600-nál lekorlátozom (értelemszerűen előtte felmérem a témát és a környezetet; madárfotózásnál ISO 3200-ig is engedem a rendszert, ha különösen rövid, mondjuk 1/4000 mp-es záridővel akarok dolgozni). Ha telézek, 300 mm fölött a monopod kötelező eleme a szettemnek.
M: a manuális módot is igen sűrűn használom, hiszen a termékfotókat fix értékekkel készítem el. Stúdióban, állványra helyezett géppel és folyamatos fényű lámpákkal könnyen meghatározhatjuk a kívánt értékeket. Egy példa: fényképezőgépeket, kisebb objektíveket F8, 1/15 mp és ISO 400 értékekkel szoktam lefotózni (24-70 mm közt változó gyútáv mellett). A viszonylag hosszú záridőre a lámpák szerény fényereje és az alkalmazott polárszűrő miatt van szükség, de ez eddig még nem okozott gondot, bemozdulások nagyon ritkán fordulnak elő. Lehetne rövidebb záridővel is dolgozni, de akkor – értelemszerűen – emelnem kellene az érzékenységet, ami zajosodáshoz vezetne. Az ISO 800-as értéket olyan helyzetekre „tartogatom”, ha F11-gyel kell valamit megörökítenem. Általában szeretem elkerülni az ilyen szűk blendeértékeket, inkább több képből rakom össze a végleges termékfotót. M módot szoktam még madárfotózáskor is beválasztani, olyankor az ISO értéket viszont automatikusra állítom: a legtágabb rekeszt a madár kiemelése miatt használom, a rövid záridőt (jellemzően 1/2000 mp-nél rövidebbeket) pedig a mozgás kimerevítése végett. Értelemszerűen a képstabilizátort is bekapcsolom, ha 400+ milliméteres objektívvel van dolgom.
Expozíciókompenzáció: furcsa, de még eddig nem használtam. A fényképezőgépemen is csak akkor mozdul el az előválasztó tárcsa, ha véletlenül eltekerem. Némelyik fotómasinánál a menüben be lehet előre állítani, hogy egy adott módban mennyi legyen a kompenzáció, így a tárcsához ott sem kell soha nyúlni. Képsorokat is inkább manuálisan, a záridő módosításával szoktam elkészíteni. Mondjuk akkor hasznos lehet, ha M módban az ISO automatára van állítva, így egy tárcsa elforgatásával pillanatok alatt tudunk igazítani a fényviszonyokhoz.
Szóval, hogy a címben szereplő „Professzionális, Amatőr, Suta, Mester” elnevezések mennyire helytállóak, azt döntse el mindenki maga, de úgy érzem, van bennük némi igazság: professzionális, hiszen a gép csinál helyetted mindent, így „profi” lesz a kép, amatőr, hiszen csak a blendeértéket kell állítgatnod, suta, mivel biztos, hogy nem a megfelelő záridőt állítod be, mester, mert mindent jól el kell találnod. 🙂
