Fontos először tisztázni, hogy mit is jelent az a retró jelző: ha a hivatalos definíciót nézzük, akkor a retró szó a „retrospectivus” rövidítése, ami a latinban annyit jelent, hogy a „múltat tanulmányozó”, a „múlthoz forduló”, „visszatekintő”, illetve a „múltat idéző”. A fényképezőgépek kialakítása kapcsán szerintem a legutóbbi, tehát a „múltat idéző” a legtalálóbb értelmezése ennek a kifejezésnek. Igen ám, de a mennyire távoli múltat idézzük fel legszívesebben, és miért? Egyáltalán mit takarhat egy fotómasina, egy „szerszám” múltidéző kialakítása? Nos, szerintem – és a fotós társadalom igényeit, ízlését látva – a retró dizájn a filmes, analóg SLR fényképezőgépekhez nyúl vissza, ahol minden beállításhoz dedikált vezérlő állt rendelkezésünkre. Anno, mondjuk 40-50 évvel ezelőtt még nem nagyon találkozhattunk menürendszerekkel a fotógépekben, éppen ezért volt rendkívül fontos, hogy a fotós minden lényeges paramétert azonnal elérhessen – legalábbis a félprofi és a profi gépeken.
Lehet, hogy ez már egy picit túlzottan retró..
Amit én egy retró váz kapcsán elképzelek: kecses, vékony váztest, jellegzetes „pentaprizma-púp”, ettől balra és jobbra vezérlőtárcsák (ISO, záridő és/vagy expozíciókompenzáció), kioldó és más nem nagyon. Ehhez képest az első digitális SLR vázak vastagok, bumfordiak voltak, hiszen a bázistávolság hiába volt ugyanaz, mint a filmes elődmodellnél, a vékony filmhez képest plusz hely kellett a vastagabb szenzoregységnek, mögötte az elektronikának, a váz hátoldalán a kijelzőnek. Ezek a plusz alkatrészek simán hozzáadtak 2-3 cm-t a váz vastagságához, de számolhattunk még a fejlettebb tükörmozgató mechanizmussal, a komplexebb redőnyzárral (és annak mozgatóegységével), az AF-modullal, amelyek bár a bázistávolságot nem befolyásolták, de a váz vastagságát például a markolat irányában már annál inkább.
Ma már valahol a dSLR is retrónak mondható
A tükörnélküli fényképezőgépek „feltalálásával”, majd térnyerésével lehetett aztán faragni a vázak vastagságából: jöttek az újfajta bajonettek, ahol már a tükörmechanizmus és a tükörakna elhagyásával jóval vékonyabb vázkialakítások váltak lehetővé. A mechanikus redőnyzár nélküli fényképezőgépek esetében, mint amilyen például a legújabb Nikon Z 8 is, már a redőnyt mozgató egységre sincs szükség, tehát a markolat is vékonyabb lehet (ha ez a cél, persze). A modernebb elektronikai technológiák alkalmazásával vékonyabbá válhatnak a kijelzők paneljei, de az egyre zsugorodó elektronika, a kisebb NYÁK-ok sem foglalnak már akkora helyet, mint az évekkel ezelőtti készülékek alkatrészei.
A Nikon újdonsága, a Zf – szerintem – mindent visz retróban (kép forrása: Nikon)
De térjünk vissza a kérdésre, hogy miért is jó – ha egyáltalán – a retró dizájn? Ahogyan én látom, a retró kialakításnak hála akár a full frame szenzorral szerelt gépek is kisebbek, vékonyabbak, könnyebbek lehetnek. A dedikált vezérlőknek köszönhetően a fotósnak kevesebbet kell menükkel foglalkoznia, így akár a szemhez emelt gépen is, kvázi kézmemóriából módosíthatja a paramétereket. Nem szeretem az erőltetett retró őrületet, de több gépnek kifejezetten jól áll a régies formavilág. Szóval, a kezelhetőségen kívül az esztétikum sem egy utolsó dolog. Ha nem számítana egy fotómasina külalakja, akkor – némi túlzással – egyszerűen az okostelefonnal is képelhetnénk. Manapság, amikor már annyira fejlettek a telefonokban található kameramodulok, illetve a mögöttük lapuló szoftveres varázslat, hogy az avatatlan szem már meg sem tudja különböztetni egy „dSLR” képét a telefonétól, egyre többet számít az eszköz használhatósága, illetve az, hogy mennyire érezzük azt a szerszámot szívünkhöz közelinek.
Tehát szerintem azért jó (mert igenis jó) a retró dizájn, mert gyorsabb, egyszerűbb kezelhetőséget, szerethetőbb eszközöket kapunk általa. Igen, manapság már a dSLR is valahol retrónak mondható, de egy digitális, tükrös váz sosem lehet olyan kecses, mint egy retró MILC. A Nikon pedig most fején találta a szöget a Zf-fel – mondom ezt úgy, hogy nem akartam egy konkrét piaci szereplőt sem kiemelni a sorból..
