A mai modern fényképezőgépek egyre több funkcióval, egyre több szolgáltatással vannak teletömve – ez valahol érthető is, hiszen a gyártók kegyetlen, ölre menő harcot vívnak a vásárlók pénzéért. Eleinte az egyre nagyobb méretű képérzékelő, majd a felbontás, majd a fokozatosan javuló érzékenység és a dinamika számítottak egy-egy újabb fényképezőgép vásárlásakor. Aztán megérkezett a dSLR vázakba az állókép mellé a mozgókép felvételének lehetősége is: a Nikon D90 és a Canon 5D Mark II voltak az első fecskék, amelyekkel a filmkészítők is „jól laktak”.
Mai napig az egyik kedvencem a Canon EOS 5D – ez a váz modernizálva, tükör nélkül, egy szuper szenzorral mindent vinne
Fotósként ha kértük, ha nem, megkaptuk tehát a videofelvétel lehetőségét is. Előbb a HD, majd a Full HD, a 4K, a 6K, majd manapság már a 8K is jelen van a gépek repertoárjában. Persze, a mérnökök nem feledkeztek meg a további funkciók feljavításáról sem, így például egyre jobb lett a gépek automatikus fókuszrendszere, amit manapság már a „mesterséges intelligencia”, a gépi mélytanulással betanított chipek hajtanak. Gyorsultak a jelfeldolgozó processzorok (olyannyira, hogy némelyik „fényképezőgépbe” már aktív hűtésre is szükség van), és egyre több olyan szoftveres szolgáltatás jelent meg, amilyen korábban – részben a gyengébb CPU miatt – gondolni sem mertünk volna.
Az Olympus utolsó nagyágyúja, az OM-1: nekem már ennek is túl sok volt a tudása
Automatikus képkorrekciók (geometriai torzítás, színhiba kiszűrése és társaik), több expozícióból álló nagyfelbontású módok, beépített képstabilizátor (elektromechanikus és digitális), csillagkövetés, számtalanféle képsor-készítő módok (pl. fókuszrétegezés), gépen belüli nyersfájl-hívás és még sorolhatnám napestig. A mesterséges intelligencia térnyerésével pedig az előttünk álló években is számíthatunk majd bőven újításokra, mint például MI zajszűrésre, MI nagyfelbontású módokra, MI képstabilizációra, MI filmszimulációra, hogy csak párat említsek.
De felmerül a kérdés, hogy valóban szükségünk van-e ezekre a képességekre? Elődeink 24 képkocával, kézi élességállítással, egyetlen érzékenységi értékkel (jellemzően ASA 200, vagy 400), PASM módokkal, 2-4 képkocka/mp sorozatfelvételi sebességgel is olyan felvételeket alkottak, hogy a mai napig tátott szájjal lesem ezeket a remekműveket. Valóban hasznát vesszük ezeknek a szolgáltatásoknak, vagy csupán a gyártó érdekét szolgálják, hogy ránk tudják sózni az „új”, ám a motorháztető alatt a régi, unalmas fotómasinát?
Mikor éri el egy készülék már azt a szintet, hogy a nagy tudása inkább útban legyen, mintsem segítse a munkát, a szórakozást? Bevallom, hiába töltöttem bő 24 évet fotózással, az elmúlt pár évben már nem egy olyan fényképezőgép érkezett hozzám tesztre, aminek a menürendszere is zavarba hozott, nemhogy a szerteágazó szolgáltatásai, funkciói. Van, aki szerint szégyen bevallani, hogy ez már túl sok, hogy ezzel már nem lehet mit kezdeni, de én felvállalom, hogy nem egy olyan masina van jelen már most is a piacon, ami nekem már „túl sok”, aminek a teszteléséhez már kevésnek érzem magam (ehhez azért hozzátartozik az is, hogy jellemzően egy hét alatt kell kiismerni, letesztelni az újdonságokat, mert a forgalmazó küldi tovább a következő tesztelőnek – ez egyszerűen lehetetlen feladat, ha hitelt érdemlően szeretnék valamiről beszámolni).
Szóval, szerintem már elértük azt a szintet, ami igenis túl sok. Nyilván vannak olyan dolgok, amik megkönnyítik a fotós munkáját, de én félek attól, hogy a MI térnyerésével csak egyre bonyolultabbak, áttekinthetetlenebbek és kezelhetetlenebbek lesznek a fotógépek. De szép is lenne egy olyan MILC, ami kizárólag kiváló képminőségével, automatikus ISO-val, PASM móddal kényeztetne – nekem elég egyetlen fókuszmező is, de egye cica, lehet akár öt is. A témát pedig én is képes vagyok felismerni, hiszen látom, hogy ember, állat, vagy repülőgép van-e a „célkeresztben”.
