Bár már nem tegnap volt, de még jól emlékszem a régi digitális fényképezőgépeim menüire: mindegyik egyszerű, könnyen áttekinthető volt, és legfeljebb két-három lapnyi terjedelmű volt – kvázi, mint a mai gyorsmenük. És ezzel el is érkeztem mondandómhoz: a modern fotógépeket már-már túlbonyolították. Az Olympus E-10, vagy a Canon 10D, de még az 1D Mark II és az 5D is percek alatt személyre szabható volt, míg manapság egy fényképezőgép funkcióinak beállítása komoly koncentrációt, idegen rövidítések értelmezését igényli.
A fenti képen a Canon 10D menüje látható. Igen, ez volt a készülék teljes menürendszere, „két gombnyomással” végigpörgettem. Ezzel szemben például a Panasonic S5II menüje – ami még mindig az egyik legjobban használható rendszerek közé tartozik – már hosszadalmas böngészést kíván. Elérkeztünk oda, hogy a szerszám, a munka-/hobbieszköz annyira bonyolulttá vált, hogy „útjába áll” az alkotásnak, a könnyed, önfeledt fotózásnak. A régi masinák kezelőfelületét használati utasítás nélkül is pillanatok alatt saját igényeimnek megfelelően be tudtam állítani, míg a mai gépek menüjében ténylegesen fel kell töltsem a „kedvencek” oldalt, hogy vergődés nélkül visszataláljak a gyakran használt elemekhez.
A Panasonic S5II menüje – tucatnyi oldal, még több aloldal
Értem én, hogy az elmúlt két évtized során rengeteget fejlődött a technológia, és a készülékek egyre több szolgáltatást és funkciót kínálnak, de ezekre valóban szükségünk van? Tényleg kell egy gépbe csillagkövetés, csilliónyi fókuszmező és ezerféle fókuszmód? Tényleg kell háromféle képstabilizátor, ezernyi színprofil, mosolygó arcocska mód? Ha belegondolok, 60-70 évvel ezelőtt is léteztek fényképezőgépek, és a fotós a korlátozott műszaki tartalommal is remekül megoldotta a feladatot. Oké, én statikus témákat fényképezek elsősorban, de szerintem 9-11 fókuszmezővel is meg lehet lőni szinte minden témát (szinte kizárólag, az esetek 98%-ban a középső AF-mezőt használom). A természetfotósok nyilván élvezik a teljes szenzort lefedő 999 zónát és a témafelismerő fókuszkövetést, de kérem, hol marad akkor az élvezeti faktor, ha csak nyomni kell a gombot és a fényképezőgép automatikusan leköveti a fénysebességgel elszálló sast úgy, hogy a szeme tökéletesen éles marad mindvégig, mind a 20 000 felvételen? Mert már a sorozatfelvétel sem 6-8 kép/mp, hanem 30, 60, 120..
Szóval szépek és jók az új gépek, de egy rémálom beállítani mindent rajtuk – főleg úgy, hogy ne legyen útban semmi fölösleges funkció, vagy szolgáltatás. Vagy nem?
