Erről ritkán beszélünk, pedig minden fotóst érint. Nem azokról a képekről van szó, amik elmosódtak, rosszul exponáltak, vagy félrementek, hanem arról az egy képről, amit meg lehetett volna csinálni, de nem mertük. Mire gondolok?
Ott volt a jelenet. Láttad. Tudtad, hogy működik. Mégis továbbmentél.
A belső cenzor
A legtöbb fotós fejében ott ül egy láthatatlan szerkesztő. Nem technikai kérdéseket tesz fel, hanem sokkal kellemetlenebbeket:
– „Mit szólnak majd hozzá?”
– „Nem túl banális?”
– „Volt már ilyen?”
– „Ki vagyok én ehhez?”
Ez a belső cenzor nem rosszindulatú. Védeni akar: attól, hogy nevetségesnek tűnj, attól, hogy mellényúlsz, attól, hogy kiderül, nincs mögötte „nagy gondolat”. Csakhogy közben megöl egy csomó jó képet.
Nem a technika a tét
A kihagyott fotók soha nem technikai okból maradnak el. Nem azért, mert nem volt elég fény, vagy rossz volt a záridő, hanem mert túl közel volt a témádhoz. Egy családi pillanat. Egy idegen tekintete. Egy abszurd helyzet az utcán. Egy túl személyes részlet. Valami, ami már nem „szép”, nem „esztétikus”, nem „instagram-kompatibilis”. Pedig pont ezért lenne fontos. A fotográfia egyik nagy hazugsága, hogy mindig valami különlegeset kell mutatnia. Pedig a legerősebb képek gyakran kínosan hétköznapiak. Annyira, hogy már majdnem szégyelljük őket lefotózni.
A bátorság nem látványos
A fotós bátorságát nem ott mérik, hogy bemegy-e egy veszélyes helyzetbe, vagy odalép-e egy idegenhez, hanem ott, hogy vállalja-e a saját nézőpontját.
Azt, hogy neki ez fontos.
Azt, hogy ő ezt látja meg.
Azt, hogy ez az ő kérdése a világhoz.
Ezt megélni, megcsinálni sokkal nehezebb, mint jó expozíciót készíteni.
Miért fájnak a kihagyott képek?
Mert ösztönösen érezzük: ezek nem pótolhatók. Egy elhibázott fotót újra lehet csinálni. Egy elmulasztott pillanatot nem. És ezek a képek nem azért kísértenek, mert „jók lettek volna”, hanem mert őszinték lettek volna. Közelebb vittek volna ahhoz, amit valójában keresünk a fényképezésben: önmagunkhoz.
Egy csendes feladat
Legközelebb, amikor érzed azt a belső féket, azt a „nem biztos, hogy ezt kéne” érzést, ne azonnal engedj neki. Állj meg fél másodpercre, és tedd fel ezt az egy kérdést: ha senki nem látná ezt a képet rajtam kívül, akkor megcsinálnám? Ha a válasz igen, akkor meg kell csinálni. Akkor is, ha később törlöd. Akkor is, ha soha nem mutatod meg. Mert ez már nem a közönségről szól, hanem rólad.
Végszó
A fotográfia nem csak képkészítés, hanem folyamatos döntés arról, hogy mennyire merünk jelen lenni. A kihagyott képek nem a memóriakártyán hiányoznak, hanem a gondolkodásunkból. És néha pont az a fotó visz előre, amitől a leginkább tartunk.
