Cikkem első részében írtam egy rövid bevezetőt és egy valamivel részletesebb piaci körképet a fényképezőgépek kapcsán. Szó esett az év legjobb csúcskompaktjairól, a legjobb m4/3 vázakról – ennek folytatásaként az évelemzésemet és a díjkiosztót az „év m4/3 rendszerű objektívjeivel”, „az év MILC fényképezőivel” és „az év legjobb tükörreflexes fényképezőivel” zárom. Mint az első részben, úgy most is kizárólag olyan termékekre térek ki, melyeket saját magam is teszteltem.
Idén több olyan nagyszerű objektív érkezett, amely a m4/3 rendszerhez készült. A gyártók – úgy tűnik – végre felfogták, hogy ehhez a rendszerhez sem ártana a szokásos 14-42 mm F3.5-5.6 fényerőtlen műanyag optikák mellé pár fényerős és valóban minőségi darab. Nem csak az Olympus, hanem a Panasonic is komolyabban megerőltette magát és így születhettek meg az Olympus M.Zuiko Digital ED 60 mm F2.8 makró, az M.Zuiko Digital 75 mm F1.8 és a Panasonic Lumix G X Vario 12-35 mm F2.8 Asph. Power O.I.S. Mindhárom lencserendszer megérdemli a plecsnit, hiszen a saját kategóriájukban „korszakalkotóak”. Az Olympus 60 mm-es makrójának egyetlen igazi hibája, hogy nincs benne képstabilizátor, de valószínűleg a gyártó úgy gondolta, úgyis ott van a jó 4 FÉ-s előnyt nyújtó stabi az E-M5-ben, így aki olyan témákat fotóz, ahová kell a bemozdulás-gátló, az vegye meg az OM-D gépet is. Ezen túlmenően szó nem érheti az eszközt: belső rendszerű az élességállítása, nem forog közben a frontlencse (tehát gond nélkül szűrőzhető), nagyon halk és gyors az AF motorja, szép a háttérelmosása (bokeh), nagyon jó minőségű a felépítése, tettek rá praktikus fókuszlimitert, a rajza mentes a geometriai hibáktól, de ami különösen örvendetes, hogy jó az ára.
Az Olympus másik nagyágyúja a 75 mm F1.8, ami ekvivalens 150 mm-es gyútávot kínál. Igaz, az ideális portré-objektív gyújtótávolsága valahol 85 és 135 milliméter közé helyezhető, de nagyobb stúdiókban, vagy kint a szabadban a 150 mm is „elmegy”. Főbb jellemzői: belső élességállítás, nem forog a frontlencse fókuszáláskor, halk és gyors AF motor, szép bokeh, csúcsminőségű felépítés. Aki nagyon szeret szőrözni, az kifogásolhatja a távolságmérő skála hiányát és a nem mechanikus élességállító gyűrűt, vagy azt, hogy az Olympus külön (pofátlanul magas áron) adja hozzá a napellenzőt, ami ebben a kategóriában már alaptartozék kellene, hogy legyen. Ennek ellenére ajánlott cucc, ami az Oly mintaboltban 3 év garanciával vásárolható meg.
Kattints kicsit lejjebb a TOVÁBBRA!
Minden rendszer kötelező eleme egy (a) fényerős standardzoom. A klasszikus 24-70 milliméteres gyútávot lefedő, általában F2.8-as lencserendszer nélkül nem mondható teljesnek egyik paletta sem. A m4/3 rendszert a Panasonic ajándékozta meg ezzel az optikával: a Lumix G X Vario 12-35 mm F2.8 Asph. Power O.I.S. azonban nem csak teljessé teszi a sort, hanem egyben irigykedést is kelthet más márkákat használó fotósok körében, hiszen egyiknek sincs olyan saját gyártású 24-70-ese, ami beépített képstabival is rendelkezne. Nagyon szép a bokeh, a felépítés első osztályú, az élességállítás belső rendszerű (a frontlencse természetesen itt sem forog), nincsenek lötyögések, kotyogások, a tubus nem zoomol ki magától, ha lefelé tartjuk az optika végét, a képe teljesen centrikus minden gyútávon, az elektronikus fókuszgyűrű vajpuhán jár, a képstabilizátor bő 3 FÉ előnyt ad. Persze, ekvivalens 24 milliméteren jól látható a hordótorzítás, de ezt a m4/3 vázak általában automatikusan kiegyengetik – ami sokkal zavaróbb, hogy nyitott blende mellett színi hibákra igen hajlamos a termék és a becsillanások sem idegenek tőle. A Panasonic 12-35 mm F2.8-nak szép, éles a képe, de az optimális eredmény elérése érdekében nem árt egy blendényit szűkíteni a rekeszt – ilyenkor a teljes képkör borotvál. Sajnos, ára tükrözi a minőséget és a fényerőt: körülbelül 360 000 forintért lehet itthon megvásárolni. Aki gyakran utazik a gépével és csak egy általános objektívet szeretne magával vinni, vagy sokat videózik, annak egyértelműen kelleni fog ez a lencserendszer.
A m4/3 rendszert ezzel kiveséztem, de még ne hagyjuk el a tükör nélküli rendszerkompaktok világát, hiszen még nem volt szó az egyéb MILC vázakról! Idén számomra két nagyon kedves géppel volt dolgom, melyek mindketten megérdemelnek egy-egy ajánlott bilétát. Aki ismer, az tudja rólam, hogy rajongok a klasszikus külcsínért, de teszem ezt úgy, hogy emellett feltétlenül fontosnak tartom a modern belbecst. Elvárásaimnak a FujiFilm mérnökei két masinával tettek eleget: az első a sorban az X-Pro 1 volt, amit bő fél évvel később a valamivel egyszerűbb (értsd: olcsósított) X-E1 követett. Idézem a Prohardveren megjelent cikkem zárószavait az X-Pro 1-hez:
„Az X-Pro 1-re nagyon sokan és sokat vártunk; a végül kézhez kapott fényképezőgép pedig telitalálat lett – legalábbis ami a dizájnt illeti. Kezelhetősége nagyszerű, a manuális, klasszikus elven működő kezelőfelület pedig minden régi fényképezőgép-rajongó álma. A Fujinak sikerült ötvöznie a szemrevaló külsőt a jó ergonómiával; igazából ordas bakiktól nem kell félni, mert ilyet nem követett el a gyártó. A JPEG motor szerintünk a piacon jelenleg találhatóak közül a legjobb, a zajszint minimális (színzajt egyáltalán nem is lehet látni). Kár, hogy tesztünk végzésekor még nem volt elérhető az Adobe Camera RAW legújabb változata, amely már az X-Pro 1-et is támogatja. A tömörített állományok alapján azonban már most ki lehet jelenteni, hogy csalódni biztos nem fogunk.[…]
Mi hát a FujiFilm X-Pro 1? Egy letűnt korszak klónja? Nem, egész biztos, hogy nem; sokkal inkább egy olyan, szeretetre méltó eszköz, amit öröm kézbe venni, ami ösztönöz a használatra, a fotózásra, ami által a megfáradt hobbifotós ismét kedvet kap, hogy nyakába vegye a világot, elinduljon felfedező útjára és valóban értékes emlékképekkel térjen haza. Az X-Pro 1 az átgondolt, tervezett, tudatos fotózásra ösztönzi tulajdonosát. És ez egy nem alábecsülendő képesség. Szerelem? Igen, az.”
A FujiFilm X-E1 gyakorlatilag ugyanaz, mint a drágább nagytestvér, csupán egy pár különbség található a két testvérmodell között. A legfeltűnőbb a hibrid kereső hiánya, vagy a valamivel kisebb és alacsonyabb felbontású kijelző, a PC-szinkron aljzat elhagyása és hasonlók. Cserébe az X-E1 elektronikus keresője fantasztikusan jó minőségű képpel kápráztatja el a fotóst és van beépített vakuja is, ami nem ritkán „életmentő” lehet. Idézem róla szóló cikkem zárszavait:
„Nagyon szép, sőt, meg merjük kockáztatni, hogy az X-Pro 1-nél még szebb is lett az X-E1. S ha már a nagytestvér is igazi szerelem volt, akkor az X-E1-ről mit lehetne még elmondani? Persze, ez a Fuji sem lett tökéletes – melyik gép az, ha egyáltalán? –, de tökéletlen tökéletessége is hozzájárul ahhoz, hogy ennyire be tudja lopni magát használója szívébe. Érződik, ahogy él, s lélegzik – ez egy fényképezőgép –, ami avatott kezekben csodákra képes. Fotózni egy élmény vele: mintha a világ körülöttünk, s bennünk is lelassulna. Aki a Fuji X családjának fényképezőit használja, az nem fog esztelenül kattogtatni, mert a vas rákényszeríti a gondolkodásra, a lassításra. Lassúnak vagy pontatlannak érezzük az automata fókuszt? Merjük használni a manuális élességállítást! Az X-E1 amúgy sem sportfotózásra való. Legjobban városi pillanatképek elkapására és tájfotózásra ajánlható, de biztosan megállja a helyét csendéletek megörökítése közben is. Egy szó mint száz: annak, aki kifejezetten klasszikus jellegű „van vele munka” fényképezőt keres, annak különösen ajánlott a FujiFilm X-E1!”
A két masina – mivel azonos a lelkük (a szenzor, a jelfeldolgozó processzor és a teljes elektronika) – azonos hiányosságokkal és hibákkal bír. A mozgóképfelvétel alapszintű, az automatikus élességállítás pedig a többi tükör nélküli rendszerkompaktokhoz mérten lassú és néha bizonytalan. Ezek ellenére imádni való mindkét masina, mindenképp jár az ajánlott plecsni!
A MILC-ek világát elhagyva a „klasszikusok”, azaz a digitális SLR vázak földjére érkeztünk. Az idei év igen érdekes és mozgalmas volt nem utolsó sorban a sor új tükörreflexes fényképezőgépek miatt is. Úgy tűnik, 2012 elsősorban a full frame szenzoros készülékek éve volt, hiszen a két nagy gyártó (a Canon és a Nikon) rendesen kibővítette szortimentjét. Bár tavaly jelentették be, de csak idén került forgalomba a Canon új zászlóshajója, az EOS 1Dx. Sajnos, még nem járt nálam a nagyvas, ezért nem tudok róla nyilatkozni. Pár lépcsővel lejjebb az 5D Mark III érkezett a sorban, ahol azonban érdekes módon elmaradt a fotós társadalom által várt nagy lépés: a felbontás az elődmodellhez képest csak elhanyagolható mértékben nőtt. Ez persze csak a konkurencia gépével szemben jelent hátrányt, hiszen a 22 MP – ebben a kategóriában – szinte minden feladathoz elég. Az 5D Mark III inkább egy kiforrott Mark II-nek tekinthető, ami önmaga is egy igen kellemes gép volt. Hatalmasat fejlődött az AF rendszer – az 5D Mark III gyakorlatilag az EOS 1Dx 61 mezős rendszerét kapta, ami az internetes források szerint brutálisan jól teljesít.
Az 5D Mark III-nál azonban nem csak az AF, hanem a videós részleg is komolyan fel lett turbózva (például ALL-I, IPB tömörítési módok, a masina automatikusan létrehoz több fájlt, ha felvételünk túlhaladja a FAT32 fájlrendszer által felállított 4GB-os korlátot, mikrofon bemenet mellé jött a fejhallgató kimenet is, így felvétel közben monitorozható a hang, a hangfelvétel szintje rögzítés közben is állítható, javított hőelvezetés a szenzorról, csökkentett moiré és jello stb.). Főbb jellemzői: nagyon jó minőségű felépítés, világos optikai kereső, HDR funkció, nagyon gyors általános működés, gépen belüli RAW-hívás, 6 kép/mp sorozatfelvételi sebesség, nagyon jó álló- és mozgóképminőség, kettős memóriakártya foglalat (1 SD és 1 CF). Kicsit árnyékolja az összképet, hogy a készülék JPEG motorja gyengén muzsikál. Ha optimális képminőséget szeretnénk elérni, mindenképp RAW-ban fotózzunk! Feltűnt tesztelés közben, hogy lassú az SD kártya kezelése. A mai napig nem derült ki, hogy ez a jelenség firmware-rel javítható-e, vagy hardveres módosításokra lesz szükség a javításhoz. Jó magas ára és az említett bugok ellenére azonban merem ajánlani a masinát.
Persze, a nagy rivális, a Nikon sem volt tétlen idén. A D800-zal, a D800E-vel, a D4-gyel, a D3200-zal, majd a D600-zal rendesen feladta a leckét a többi gyártónak. A D800-at egy New York-i kalandtúra során volt lehetőségem tesztelni, és bizony, azt kell mondjam, a 36 MP-es Sony szenzor középformátumot megszégyenítő módon teljesít. Aki attól fél, hogy a nagy felbontás rossz hatással van a jel/zaj viszonyra, az megnyugodhat, a mai szenzorok olyan fejlettek, hogy erről szó sincs, sőt! A D800 fontosabb jellemzői: kiváló állóképminőség (itt is az érvényesül, mint a Canon 5D Mark III-nál) főleg RAW fájlokból építkezve, jó ergonómia, hatalmas felbontás, jó mozgóképminőség, fejlett videófunkciók (noha, nem annyira, mint az 5D Mark III-nál), tömörítetlen jelkimenet HDMI-n, nagy, világos kereső, USB 3.0, HDR, time-lapse, gépen belüli retusálás és RAW-hívás. Bosszantó volt látni ennél a fényképezőgépnél is, hogy egy külső szoftvergyártó sokkal jobb képminőséget tud produkálni, mint maga a gyártó – a D800 JPEG minőségétől sem voltam elragadtatva. Az élőkép során még mindig lassú az AF (nem is csoda, ott a kontrasztérzékeléses gépek brillíroznak), de ezzel együtt lehet élni. A D800 ára is barátságos ahhoz képest, hogy mit nyújt – mindenképp ajánlom a készüléket!
Aki valamivel kevesebbet akar költeni, annak ott a frissen bemutatott D600, ami szintén full frame szenzoros lett, de „csak” 24 MP-es a felbontása. Akinek nincs szüksége a D800 AF rendszerére, hanem beéri a 39 mezős Multi-CAM 4800-zal, akinek elég az 1/4000 mp-es legrövidebb záridő, akit nem zavar az USB 3.0 hiánya és a kisebb vázméret, annak csak ajánlani tudom az amúgy „tiszta D800” masinát.
Legalul, a dSLR vázak belépő kategóriájában a D3200 okozott megdöbbenést a maga 24 MP-es APS-C méretű lapkájával, amit szintén a Sony-tól kölcsönzött a Nikon. Igaz, az apró masina ergonómiája nem a legjobb, hiányzik belőle a tükörfelcsapás, és a zajszűrése is igen egyszerű (ráadásul gyanítom, hogy nem is kapcsolható ki teljesen), de nyers fájlokból nagyon jó minőségű képeket lehet építeni. Ráadásul teljesen manuális is lehet a videofelvétel, külső GPS egységet is csatolhatunk hozzá, van programozható funkció gombja, mikrofon bemenete, gépen belüli képszerkesztési funkciói és az elődmodellhez képest jócskán megnövelt puffere, ami sorozatfelvételnél lehet hasznos extra.
Az abszolút profi kategóriát sem hagyhatta ki a japán gyártó, így a gyakorlatilag négyéves D3-at (a D3s gyakorlatilag egy videóval megtoldott D3 volt) is leváltották. A Nikon D4 nagyon jó ergonómiával, fejlett videós funkciókkal, jó mozgóképminőséggel, gigabites Ethernet aljzattal, fejhallgató kimenettel, mikrofon bemenettel, rendkívül gyors működéssel, két memóriakártya foglalattal, HDR- és time-lapse módokkal, gépen belüli retus funkciókkal és RAW hívással, extrém magas ISO értékekkel, 11 kép/mp-es sorozatfelvételi sebességgel, 400 000 kioldásra tesztelt zárszerkezettel és elpusztíthatatlan felépítéssel kápráztat el. A negatívumoknál én a „csak” 16 MP-es felbontást, az USB 3.0 hiányát, a nem igazán elterjedt, de cserébe legalább drága XQD memóriakártya alkalmazását és az előlapi két funkciógomb nem túl kényelmes elrendezését említeném. D3-ról, D3s-ről érkezőknek azonban a zökkenőmentes átállás miatt is ajánlom a gépet.
No, hát ennyi volt röviden az évértékelő szösszenetem, kívánok mindenkinek kellemes karácsonyi ünnepeket és egy boldog, sikeres új évet, de búcsúzni még nem akarok, mert lesz még addig bőven poszt a blogon!
