2012 egy mozgalmas év volt, ami a fényképezőgép-ipart illeti. Noha, az ágazat még mindig a 2011-es természeti katasztrófák utóhatásait nyögi, a világ pedig a pénzügyi válságból keresi a kiutat, ennek ellenére számos érdekes újdonsággal leptek meg minket a gyártók.
Bár már sokan a tükörreflexes masinák alkonyát látják, egyelőre szó sincs ezek kipusztulásáról, sőt, úgy tűnik, újra lendületet nyert a dSLR kategória. Idén olyan újdonságokkal lettünk gazdagabbak, mint a Canon EOS 5D Mark III, az EOS 6D, az EOS 650D, a tavaly bejelentett, de csak idén piacra dobott EOS 1Dx, a Nikon D4, D800/D800E, a D600, a D5200, a D3200, vagy a Pentax K-30, K5-II és K5-IIs. De a Sony sem ült tétlenül, ölbe tett kézzel, hanem letette elénk a szigorú értelemben véve már nem is dSLR, hanem dSLT fényképezőit, a full frame szenzoros, rögzített tükrös SLT-A99-et, az APS-C-s SLT-A37-et és az SLT-A57-et.
Persze, a piac óriási tortájából egyre nagyobb szeletet happolnak el maguknak a tükör nélküli rendszerkompaktok, s bizony, itt is volt bőven mozgolódás. Végre megérkezett a Canon első MILC készüléke, az EOS-M, a FujiFilm X-Pro 1 és az X-E1, a Leica M-Monochrom, az M9-P, az M-E és az új M, a Nikon 1 V2, 1 J2, az Olympus OM-D E-M5, a PEN E-PM2, a PEN E-PL5, a Panasonic DMC-GH3, DMC-G5, DMC-GF5, a Samsung NX1000, NX210 és NX20, a Sony NEX-F3, NEX-5R és NEX-6.
Az ultrakompakt és kompakt fényképezők élettere – „köszönhetően” az alulról feltörekvő okostelefonoknak és a felülről nyomást gyakorló tükör nélküli rendszerkompaktoknak – egyre szűkül; a gyártóknak minden műszaki és marketinges trükköt be kell vetniük a kategória életben tartása érdekében. Míg a belépőkategóriás „szappantartókat” szinte senki sem gyászolná, azért valljuk be, szegényebb lenne a világ a Canon S110, G15, SX50 HS, G1X, a FujiFilm HS30EXR, a Nikon P7700, az Olympus XZ-2, SP-820UZ, a Panasonic LX7, TZ30, a Samsung EX-2F, a Sigma DP2, vagy épp a full frame-es Sony DSC-RX1, netán az 1”-os lapkás DSC-RX100 nélkül. (Kattints kicsit lejjebb a TOVÁBBRA)
Persze, a fényképezőgépek mellett számtalan új objektív és kiegészítő is érkezett, tehát látható: a fotós piac a nehézségek ellenére pezseg (persze, nem mindegy, hogy mint aranyhal a királyvízben, vagy mint édes eper a pezsgőben).
Az idei év két legfontosabb eseménye egyértelműen egy-egy külföldi úthoz fűződik: a Nikon D800 bemutatójára New Yorkba voltam hivatalos majdnem egy teljes hétre, ami nem csak a remek fényképezőgép miatt is feledhetetlen emlék számomra. Szeptember végén pedig a Panasonicnak köszönhetően végre lehetőségem nyílt arra, hogy a fotósok Mekkájába, a kétévente megrendezésre kerülő kölni Photokina szakkiállításra is eljussak, ahol számtalan kiállító ontotta az érdeklődők elé a sok-sok újdonságot.
Immár második éve adományozok díjakat az általam tesztelt fényképezőgépeknek és objektíveknek, melyeket alábbi kategóriák szerint soroltam be:
- Kompakt csúcs, avagy a csúcskompaktok kategóriája,
- Kompakt strapa, avagy az ütés-, por-, víz- és fagyálló gépek osztálya,
- M4/3 csúcs – a „professzionális” besorolású m4/3 vázak kategóriája,
- M4/3 igényes – az „igényes” besorolású m4/3 vázak kategóriája,
- M4/3 hobbi, ami a m4/3 középkategóriája,
- M4/3 kezdő, ahol a belépőkategóriás m4/3 masinák álltak ringbe,
- MILC, a nem m4/3-os tükör nélküli rendszerkompaktok kategóriája,
- dSLR belépő: belépőkategóriás tükörreflexesek,
- dSLR igényes: középkategóriás dSLR vázak,
- dSLR profi: professzionális tükrösök kategóriája,
- dSLR csúcs: csúcskategóriás professzionális dSLR fényképezők,
- M4/3 objektívek – a Mikró Négy Harmad lencserendszerei.
A „Kompakt csúcs” kategóriában idén igazi nehézsúlyú harcosok szálltak ringbe, ahol az Olympus XZ-2 és a Sony RX100 osztoznak „az év csúcskompakt fényképezőgépe” díjon. Miért pont e két gép? Nos, az Olympus XZ-2 rendkívül masszív felépítésű masina, optikája ekvivalens 28-112 mm közti tartományt fed le, ahol nagylátón F1.8-ról, telén pedig F2.5-ről indul a rekeszérték skálája. Felhasználói felülete (értsd: gombok és tárcsák, érintőképernyő) nagyon jó kialakítású, a legfontosabb paraméterek mind saját dedikált vezérlővel rendelkeznek. Rengeteg hasznos funkciót (például a mágikus szűrők) találunk a rendszerben, melyekkel a hétköznapi fotózás sokkal élvezetesebb és kreatívabb lehet. Ha a mérnökök még kicsit rágyúrnának a videós funkciókra, akkor valóban makulátlan lehetne a készülék.
A Sony DSC-RX100 szinte újradefiniálta a „csúcskompakt” fogalmat: 1”-os szenzorjával a kategóriatársainál nagyobb dinamikatartományt képes befogni, jobb a jel/zaj viszonya, és a mélységélességgel is jobban lehet játszani – legalábbis az ekvivalens 28-100 mm átfogású optika nagylátó végén mindenképp, ahol F1.8 lehet a legtágabb rekesz. 100 milliméternél már nem olyan rózsás a helyzet, itt F4.9-nél tágabbra már nem nyitható a fénynyílás. Valamit valamiért – a hordozhatóság oltárán fel kellett áldozni a fényerős optikát. Cserébe kapunk igényes, nagyon jó minőségű felépítést, nagyon jó képminőséget (álló- és mozgóképeknél egyaránt), remek kezelői felületet és 10 kép/mp sorozatfelvételi sebességet. A teljes kép persze itt sem hibátlan, a Sony kőkeményen kihasználta, hogy jelenleg ebben a kategóriában egyeduralkodó a többiekéhez képest hatalmas képérzékelőjével, így az árcédula igen vastagon fogó ceruzával íródott.
A fenti két masina tehát megérdemelten viselheti „az év csúcskompakt fényképezőgépe” elismerést. Rajtuk kívül azonban van még valaki, aki legalább az ezüstérmet megérdemelte: a Panasonic DMC-LX7. A Panasonic csúcsgépe bár már nem volt képes arra, hogy akkora meglepetést okozzon, mint anno az LX3, azért igen jó minőségű géptestével és kellemes mennyiségű extráival (értsd: tudástárával) csak-csak képes volt belopni magát a szívembe. Igaz, optikája csak ekv. 90 mm-ig zoomolható, de még ott is F2.3-ra nyitható a rekesz. A lencserendszer nagylátó vége 24 milliméterről indul, ami szintén előny egyes versenytársakkal szemben, akik csak 28 mm-ről zoomolhatóak. Ja, és itt F1.4 a maximális rekeszérték, amire rajta kívül – tudtommal – csak a Samsung EX-2 készüléke képes. Ha csak az LX7-et nézném önmagában, akkor ő is aranyérmes lehetne, de a fentebb említett két másik gép mellett csak ezüstöt vihet haza.
A „Kompakt strapa” osztályban egyértelműen az Olympus Tough TG-1 viszi el a pálmát. Ha nyaraláshoz a tengerpartra, síeléshez az Alpokba, vagy „csak úgy” egy roppant erős, víz-, ütés-, por- és törésálló fényképezőgépre van szükségünk, akkor ne keressünk tovább! A TG-1 masszív felépítésén kívül jó optikával (ekv. 25 mm-ről és F2.0-ról induló, hasznos gyújtótávolsági tartomány), beépített GPS modullal, szuper makró felvételi módjával, érdekes mágikus szűrőivel, manométerrel és jó minőségű, határozott nyomáspontú kezelőszervekkel kényeztet.
A Micro FourThirds, avagy m4/3 kategóriába nem kevés fényképezőgép érkezett, így velük a tükör nélküli rendszerkompaktok közt is kiemelten foglalkozom. Az ide tömörülő masinákat azonban nem lehet egy szinten említeni egymással, hiszen van, amelyik a kezdőket, van amelyik az „igényes” felhasználókat (vagy nevezzük őket inkább „haladóknak”?), s van, amelyik a profikat célozza meg.
A legegyszerűbb a sorban az Olympus E-PM2 volt, amiről itt a blogon írtam is egy rövid szösszenetet. A lényeg: ha nincs sok pénzed, de nem szeretnél lemaradni az Olympus E-M5 képminőségéről, és – persze – van benned némi kompromisszumkészség (méret, kezelhetőség, kevesebb szolgáltatás, fix kijelző), akkor ezt a masinát neked találták ki! Abban bárki nyugodt lehet, hogy jelenleg ebben a gépben (legalábbis a DxO Mark jelentése szerint) található a legjobb 4/3 szenzor, tehát a képminőséget illetően semmiféle hátránnyal nem kell számolni. A valóban érdekes és inspiráló művészi szűrők nem maradtak ki és még mozgókép téren is elviselhető a kis készülék. Az alap kitobival és 3 éves garanciával (az Olympus mintaboltjában megvásárolva) bruttó 190 ezer forintot kell érte a kasszánál hagyni, ami nem sokkal több, mint a mostani csúcskompaktok ára. Ezért egy kövér ajánlott plecsni jár.
Kicsit magasabb pozícióban indít az Olympus E-PL5, ami annak ellenére, hogy PEN Light névre hallgat, „nem is olyan lájtos”. Itt már bizony a gép felépítése is „igazán Olympusos”, azaz masszív, tömör minden része a váznak. A kijelző immár dönthető és szintén érintésérzékeny, tehát ha akarjuk, akár aktívan is bevonható a fényképező működtetésébe. A szenzor, a jelfeldolgozó processzor és a képalkotó algoritmus ugyanaz, mint az E-M5-ben, tehát a gyártó ennél a masinánál sem a képminőségen spórolt, hanem a működési sebességnél, a vezérlőtárcsák számában, a képstabilizátornál (2 versus 5 FÉ-s). Harminc ezerrel többet kérnek érte (váz + kitobi), mint az E-PM2-ért, de akinek kell a roppant masszív felépítés és a dönthető kijelző, az válassza ezt a készüléket.
A m4/3 kaszt „haladó” csoportjában jelenleg az Olympus E-M5 az egyeduralkodó. Kicsit gondban is voltam a besorolását illetően, mert szolgáltatásai szerint lazán meg lehetne bélyegezni a „profi” felirattal, de azért vannak olyan apró hiányosságai, amiért mégis inkább a haladó kategóriába soroltam, de ezekről kicsit később. Az E-M5 még robusztusabb felépítésű, mint a PEN Light (ráadásul csepp- és porálló), a mérnökök rengeteg dedikált vezérlővel látták el (tárcsák, gombok és érintésérzékeny kijelző), gyors, pontos autofókusz rendszert is kapott, nagyon szép a képe mind az OLED kijelzőnek, mind az elektronikus keresőnek, számtalan szoftveres funkcióval segíti a fotóst (gondolok itt például a különféle művészi szűrőkre), sőt, korszakalkotó 5-tengelyes képstabilizátort is megtalálunk a vázba építve, aminek hatásfoka egyedülálló. Azonban akadnak apróbb ergonómiai bakik (lásd tesztem) és a mozgóképfelvételi funkciókat sem vitte túlzásba az Olympus. Nincs szabványos mikrofon bemenet, se fejhallgató kimenet (értsd: 3,5 mm-es Jack aljzatok), ami a videográfusoknál rossz pontot jelent. Az apró hiányosságokat leszámítva azonban ez a gép is az abszolút ajánlott szinten mozog, főleg a mostani akció keretein belül.
A mikró négyharmad jelenlegi non plusz ultrája egyértelműen a Panasonic DMC-GH3. Ez a gépszörny – leszámítva az Olympus E-M5 fantasztikus képstabilizátorát és képminőségét (amiben a két készülék közel azonos teljesítményt nyújt) – szinte verhetetlen. Legyen szó ergonómiáról, szabadon funkciókhoz rendelhető nyomógombokról, tárcsákról (dedikált vezérlőkről úgy általában), vagy videós funkciókról, jelenleg nincs jobb m4/3-os masina nála. Ráadásul az áramellátáson sem spórolt a gyártó, így egy töltéssel körülbelül 600 felvétel készíthető el, ami ebben a szegmensben nagy szó. Negatívumként az elektronikus keresőt lehetne említeni, ami igen érzékeny a betekintés szögére, de szívesen fogadtunk volna egy második SD memóriakártya foglalatot is. A leggyorsabb záridő csupán 1/4000 mp, ami szintén nem túl „profi”. Ezek tudatában aranyérmes készülékkel állunk szemben!
Díjkiosztós cikkem második részében az általam tesztelt tükörreflexes fényképezőgépekről, az egyéb tükör nélküli rendszerkompaktokról és a m4/3 rendszer objektívjeiről fogok beszámolni.
