A GAS, avagy Gear Acquisition Syndrome (kütyü-megszerzési szindróma) kifejezés bizonyára mindenkinek ismerősen cseng (sőt, van akinek nem csak a kifejezés..), azonban megvan ennek az ellentétje, a Gear Avoidance Syndrome, ami az újabb fotós eszközök beszerzésének elkerülését helyezi középpontba. Míg előbbinél egyre több objektívet, vázat, vakut és más kiegészítőt halmoz fel a lázban égő fotós azt remélve, hogy így majd „tetszőleges fotós feladat” megoldhatóvá válik, úgy az utóbbinál pont az ellenkezője, a „lényegre való összpontosítás”, azaz a minél kevesebb cucc birtoklása és használata a cél.
De miért is rossz az, ha mindenből van otthon a polcon, ha tetszőleges fotós munkát el tudunk végezni felszerelésünkkel? Nos, ha minél több eszköz áll rendelkezésünkre, annál inkább válik gyűjteményünk korlátozó tényezővé. Az „analízis általi paralízis” (ezt a kifejezést pszichomókusok találták ki), avagy a „lehetőségek paradoxonja” pont azt mondja ki, hogy minél nagyobb a felszerelésünk, annál korlátozottabbá válunk, annál jobban beszűkül kreativitásunk. Gondoljunk bele következő helyzetbe: hátunkon fotós hátizsákunk, melyben 2 váz, több vaku és rengeteg objektív található (fixek és zoomok egyaránt – mind a legnagyobb fényértékkel). Ezzel a táskával elmegyünk egy idegen városba, majd elkezdünk fotózni mondjuk egy 24 mm f/1.4 üveggel. Közben meglátunk tőlünk kicsit messzebb egy gördeszkást, amint a leglátványosabb ugrásokat hajtja végre. „Ej, de jó lenne erről a srácról is pár kép!” – és már elő is vettük a telezoomot. Azonban a nagylátó használata után agyunknak kell majd egy kis idő, hogy átszokjon a tele tartományra – mikor ez a folyamat még le sem zárult, máris azon törjük a fejünket, hogy a 85 mm f/1.2-vel milyen klassz lenne a szétmosott háttér. Röviden: kapkodunk össze-vissza, közben még ki sem használtuk, meg sem láttuk az egyes objektívekben rejlő lehetőségeket.
Érdekes módon, aki azonban egyetlen egy géppel és mondjuk egy 50 milliméteres fixszel indul neki a forgatagnak, sokkal „érettebb” fényképekkel fog hazatérni, mint a teli hátizsákos ipse. Bár korlátozó tényező a két darabból álló szett, a korlátozás csupán fizikai jellegű, kreativitásunkat és látásmódunkat viszont erősen megdolgoztatja az önmegtartóztatás. Aki képes rávenni magát, hogy egy ilyen minimalista rendszerrel dolgozzon pár napig, rá fog jönni, hogy mennyi lehetőség, mennyi kihasználatlan potenciál rejlik az egy objektíves (egy gyújtótávolsággal való) fotózásban. Ahogy telnek-múlnak az órák, egyre kevesebbet gondolunk majd a fotós cuccra. Elménk középpontjába végre a téma és a kompozíció kerülhet! Minél hosszabb ideig „szenvedünk” tehát a kütyü-elkerülési szindrómától, annál többet tanulhatunk, annál többet fejlődhet látásmódunk. Míg a mindenre kiterjedő szett lustává, kényelmessé és unalmassá teszi fotózásunkat, addig a kényszer újabb és újabb kihívások elé állít minket. Ha már „rongyosra” fotóztunk egy adott gyújtótávolságot, tegyük félre az objektívet, és próbáljunk ki egy másikat. Válasszuk az 50 helyett mondjuk a 24 millimétert és kezdjük elölről a tanulást!
A kütyü-elkerülési szindróma nem csak pénztárcakímélő hatású, hanem felkelti a bennünk szunnyadó fotós-állatot! Persze, hogy klassz dolog, ha megvan otthon a teljes L-sor, és a hét minden napjára jut egy másik dSLR váz, de ne feledd, hogy a világ legjobb fotós szettjének már te is birtokában vagy: a szemed, a szíved és a lelked semmi sem helyettesítheti! (Forrás: petapixel.com)
Ezeket a szokásokat nehéz lekövetni. Tényleg lehetnek irányok. Sokszor van -volt ilyen képzetem irànyokról. Most éppen azt gondolom h egyre jobban elkenődnek a dolgok. Pár éve a technika fejlődése és új megjelenések adták az irányt. Ma ez sincs. A hobbizást vettem alapul. A profi képelésbe nincs beleszólásom. Amennyire van az embernek vér meggyőződése a kezében tartott cuccról annyira nincs vele kibékülve a hibáival. Tökéletes cucc meg nincs. Egy idő után rá kell jönni. Viszont összességében az egyszerűsítőket pártolom.
Vannak az írásban igazságok, csak nem mind az, és így az írás hamissá válik. Vagyis a mondani való csúszik el. Mindenkinek lehetősége van kihasználni a technika adta kényelmet, ha megengedheti magának, és joga, és lehetősége van korlátozni a lehetőségeit, hogy feszegesse a határokat. Fotózz csak 1/64-es blendével. Nem mással, csak azzal. Persze sokat kell majd várni, amíg a fények megfelelnek, és sokáig kell ácsingózni az állvány mellett, de az eredmény kárpótol. A zoomnak minden létjogosultsága megvan a fixekkel szemben, mint ahogy fordítva is igaz. A kreativitás meg nem ettől függ. Akinek nincs, az vehet bármilyen gépet. Persze fejlődhet a kreativitás, látásmód, de csak a fixre, meg az egy obira fogni botorság (utána meg nem dicsekszel az elszalasztott képek tömkelegével), mert a sok elrontott kép kielemzésével lehet tanulni, és nem azzal, hogy nem tudsz elkészíteni egy képet, és telezokogod a párnád este. persze ebből is tanulsz. legközelebb közelebb-, távolabb mész, vagy viszed a variot.. Az meg végképp értelmetlen, hogy az agyunk nem tud átállni. Kié? Ne általánosítsunk. Sokak taszigálják 70-ről 200-ra a zoomot, és nem bolondulnak meg közben. Csak elkapják a portrét is, meg az egész alakosat is, amíg a fix 50 lábzoommal szaladgál, mint pók a falon. Ha van két gépváz a tatyóban, akkor meg egyenesen egyértelmű a kis-zoom, és a nagy, főleg városban. Ha nagyon-nagyon művészi a vénád, akkor bújhatsz az 50 mm mögé, de kiélezni erre a savat, meg a borsot a sznobság egyik megjelenési formája… ne haragudj, betegség nevet nem tudok rá. Egy a lényeg, és rövidre zárom. Ez az írás csupán egy szemszögből tekint a fotózás színes világára, nagyfokú elfogultsággal dresszírozva, önteltséggel, és felsőbbrendűségtudattal körítve. A valóság kicsiny szeletét képes lefedni, és ezzel a kreativitás látszatát is sikerül elkerülnie. A színkavalkádból csupán egyet tud megragadni, így nem lehet teljes, és tökéletes sem, így pedig félrevezető.
Valoban igaz az, hogy a tul sok holmi fekezheti az embert, viszont egyuttal sokkal tobb lehetoseget is ad. Az „egy fix 50-es is eleg” szemlelettel jo sok nagyjabol egyforma kepunk lesz, lehet valaki barmennyire is kreativ, sohasem fog olyan kepeket kesziteni, minta amit pl. egy halszemmel (is) lehet. Ketsegtelen, hogy a zoomok hasznalata lustasagra osztonoz, de az is igaz, hogy kevesebb jo kepet szalasztunk el, ha zoomot hasznalunk, ha nincs ido vagy lehetoseg
a temahoz kozelebb vagy tavolabb menni.
„Ketsegtelen, hogy a zoomok hasznalata lustasagra osztonoz, de az is
igaz, hogy kevesebb jo kepet szalasztunk el, ha zoomot hasznalunk, ha
nincs ido vagy lehetoseg
a temahoz kozelebb vagy tavolabb menni.”
Elmész rendezvényt fotózni, ahol kell közeli a zenekarról, kép a tömött teremről, minden. És sokszor gyorsan kell váltani. Ilyenkor amennyire tapasztaltam, az 50 a legkevésbé hasznos.
Nekem ez a bajom, hogy a fixeket még csak cserélgetném a vázon (egy van, de ok, ha kettő lenne, akkor is kéne cserélni), de mondjuk pénzem úgysem lesz egy fix sorra. (Meg amúgy is, mivel alig tudok beszerezni valamt, nem fenyeget, hogy sok cuccom lesz 😀 )
Nem beszélve arról, mennyire lelassít az állandó cserélgetés.
Amúgy szerintem sem a zoomtól vagy fixtől függ a kreativitás, illetve ha csak egy gyútávod van, lehet macerásabb lesz megoldani az adott feladatot. Hogy lustaságlesz a zoom eredménye? Sosem értettem. De lehet, hogy az adott téma sokkal egyedibb lenne más gyújtótávval.
Mondjuk én inkább úgy szoktam járni, hogy nem viszek valamit (főleg szűrőt) ami aztán kiderül, hogy mégis kell.