Egy remek cikket olvastam az fstoppers.com oldalon, ahol a szerző (Alex Cooke) kifejti számunkra, miért is utáljuk annyira a saját magunkról készült portrékat, szelfiket. Az ok kézenfekvő: az ember azt szereti, amit megszokott – általában ösztönösen berzenkedünk az újdonságoktól. Nincs ez másképp a rólunk készült fényképekkel sem, hiszen mást szoktunk meg, mint amit ezeken a képeken látunk.
Portré egy fiktív emberről
Tehát, hiába készül egy technikailag és esztétikailag tökéletes portré, agyunk azt mégsem fogja feltétlenül szépnek látni, hiszen életünk során teljesen mást szoktunk meg. És itt jön képbe a tükörprobléma: arcunk úgy „égett bele retinánkba”, ahogyan azt fordítottan, tükörből láttuk az évek során, így furcsa és szokatlan, ha egy másik személy szemszögéből láthatjuk magunkat. A jelenségnek alapvetően négy fő oka van:
1. A megszokás miatt a tükörképünket kedveljük jobban
A pszichológiában ezt puszta „kitettségi hatásnak” (mere-exposure effect) nevezik: hajlamosak vagyunk jobban kedvelni azt, amit gyakran látunk. Mivel életünk során leginkább a tükörképünkkel találkozunk, ehhez az „arcváltozathoz” szokunk hozzá. A fényképen viszont a környezetünk által látott arcunk jelenik meg, amely számunkra szokatlanabbnak tűnhet.
2. A fénykép megfordítja a megszokott arcunkat
A tükörben az arcunk jobb és bal oldala felcserélődik. Mivel az emberi arc nem teljesen szimmetrikus, a választék, a mosoly vagy az egyik szem apró különbségei a másik oldalra kerülnek. Az fstoppers.com cikke egy 1977-es pszichológiai kísérletet (Theodore Mita, Marshall Dermer és Jeffrey Knight: „Reversed Facial Images and the Mere-Exposure Hypothesis”, 1977) is bemutat: a résztvevők általában a saját tükörképüket ábrázoló változatot részesítették előnyben, míg a barátaik a nem tükrözött változatot kedvelték jobban (hiszen ők meg azt szokták meg).
Portré egy fiktív emberről
3. Mozgás közben jobban nézünk ki, mint egy kimerevített pillanatban
Beszélgetés közben az arcunk folyamatosan változik. Másodpercenként változik a mimikánk, a tekintetünk és a fejünk szöge, az agyunk pedig ezeket együtt érzékeli. Egyetlen fénykép viszont könnyen elkap egy pislogást, egy furcsa szájmozdulatot vagy egy előnytelen arckifejezést. A cikkben ismertetett kutatás szerint az emberek gyakran előnyösebbnek ítélik ugyanazt az arcot mozgó videón, mint egyetlen kimerevített képkockán. (Robert B. Post, Jason Haberman, Lica Iwaki és David Whitney: „The Frozen Face Effect: Why Static Photographs May Not Do You Justice” in Frontiers in Psychology, 2012.02.20.)
4. A közeli szelfi optikailag torzít
Ha a telefon túl közel van az arcunkhoz, az orr nagyobbnak, az arc többi része pedig aránytalanabbnak tűnhet. Ez perspektivikus torzítás, nem a valódi arcvonásaink megváltozása. A cikk egy 2022-es kutatást is idéz: a 30 résztvevőn végzett vizsgálatban a 30 cm-ről készített szelfin az orr a 150 cm-ről készített portréhoz képest körülbelül 6,4%-kal hosszabbnak látszott.
Tehát nem arról van szó, hogy rondák lennénk (tisztelet a kivételnek, ugye), egyszerűen mást szokott meg az agyunk, mint amit a rólunk készített fotókon látunk. Hogyan lehet segíteni ezen? Nos, van pár tanács, amit érdemes lehet betartani:
- A perspektivikus torzítást úgy kerülhetjük el, ha távolabbról készítünk felvételt magunkról. Ezt megtehetjük a fényképezőgép időzítőjének segítségével, vagy megkérhetünk valaki mást, hogy kattintson rólunk egy fotót pár méterről.
- Viselkedjünk természetesen! Mondjuk ez annyira nem könnyű, mert akkor sem viselkedünk természetesen egy ránk szegezett optika előtt, ha annak „elsütő oldalán” is mi magunk állunk. Kerüljük a feszült, merev, túlzottan beállított (csücsöri) pózt!
- Készítsünk sorozatfelvételt, így könnyebb dolgunk lesz olyan képet találni, ami jobban sikerült, mint a többi.
- Tükrözzük a képet! Állítsuk vissza a számunkra „normális” (tükör) képet, és nézzük meg úgy is, hogy milyen lett a fotó.
