A Panasonic DMC-GH3-mal Párizsban

Igaz, már nem mai csibe a Panasonic DMC-GH3 gépe, sőt, időközben az utódmodell, a GH4 is kijött (tesztpéldány még mindig nincs..), azért attól még lehet fotózni ezzel az „öreg” masinával is – sőt! Az elmúlt pár napot Párizsban töltöttem, ahová a GH3-on kívül a 12-35/2.8-at, a 35-100/2.8-at, a 7-14/4-et és egy Samyang halszemet vittem magammal. No, meg egy tartalék akkut és a töltőt – mindkettőről kiderült, fölöslegesen, de erről majd később.

motor

Párizsban – a nyár ellenére – kellemes 17-22 fok és borult, esős idő fogadott. Vittem ernyőt is, de azért elsősorban a váz időjárásálló felépítésére bíztam magam (szemerkélő esőbe vittem ki, ott a 12-35/2.8 és a 35-100/2.8 – melyek szintén időjárásállóak – nagyszerűen helytálltak), hiszen elég bénán lehet fényképezni egyik kézben az esernyővel, másikban a géppel. Az esetek túlnyomó többségében azonban a 7-14/4 lencserendszert használtam, ugyanis egyszerűbb panorámaképekhez, beltéri felvételekhez (Notre-Dame, Sacré Coeur, Louvre és társaik) ettől jobbat még nem használtam m4/3-on. A halszem is csak egyszer került fel a vázra, amikor a Louvre-ban kipróbáltam a befogóképességét egy mennyezeti freskón, pedig itthon jól elterveztem, hogy „majd mindent ezzel fogok lekapni a múzeumban” – ja, persze.

Hétfőn 13.00 körül érkeztünk meg a célállomásra, ahonnan még egy busztranszfer vitt be a városba, majd 14.30 környékén végre lepihenhettünk egy kicsit a szállodában. Az első napon sétánk a Pigalle, a Moulin Rouge, a Moulin de la Galette, a Montmartre, St. Pierre de Montmartre és a Sacré Coeur nevezetességekhez vezetett (s meg kell jegyezzem, ennyi bőségesen elég is volt a kora reggeli kelés, a repülőút, a buszozás és a taxizás után). A franciák közlekedése Párizsban egyszerűen katasztrofális, mindenki úgy megy, ahogy tud, csak a pirosra állnak meg. Dudálnak, ha leállsz előttük, letolnak az útról, ha lassú vagy, és keresztben megállnak a kereszteződésben – nem érdekli őket egyszerűen semmi (menni minden áron). Rengeteg a motor és a robogó, ami érthető is, mert közlekedni, parkolni itt igazán csak ezekkel a jószágokkal lehet (vajon itthon mikor lesz ennyi robogó a városban?). A járdák és az utak piszkosak (kutya-nugát és társaik), a lakosságnak körülbelül csak harmada „igazi” francia (rengeteg a bevándorló, ezek főleg Ázsiából és Franciaország régi gyarmataiból származnak). Angolul mindenki tud, azaz megértenek és te is megérted a közös kommunikációt, ha az valóban fontos, de németül lehetőleg ne szólalj meg 🙂 Alap, hogy franciául üdvözöld azt, akitől kérdezni szeretnél valamit, utána beszélhetsz angolul is, segítenek.

mr

A Moulin Rouge („Vörös Malom”) kívülről semmi extra látványt nem nyújt (be nem mentünk); a hírneve valószínűleg nagyobb, szebb és hangosabban zeng, mint valódi értéke, de ezzel a MR nincs egyedül a világon, hiszen igazából több évtizeddel ezelőtt voltak felkapottak az ilyen szórakozóhelyek. Gyorsan lapoztunk is, és továbbhaladtunk a Montmartre dombja felé, ahol az értékesebb látványosságokra szegeztük figyelmünket feleségemmel. Csúcspontja ennek a környéknek a Sacré Coeur bazilika, amely Párizs második legmagasabb pontja az Eiffel-torony után.

sacrecoeure

Az 1875 és 1919 között épült bazilikában sajnos nem szabad fotózni (videóról nem volt szó..), így csak egy-két felvételt sikerült titokban készítenem az épület belsejéről. Érdemes róla tudni (mármint a Sacre Coeurről), hogy a 83 méter magas harangtornya a világ egyik legnehezebb, 18,5 tonnás harangját rejti! A boltozatos kripta kápolnájában a templom egyik megálmodójának, Alexandre Legentilnek szívét körurnában őrzik. A bazilikát annak az 58 000 francia katonának emlékére emelték, akik a poroszok elleni háborúban estek el 1870-1871 közt.

sc2

Az építmény alatti kert is impozáns: nem csak a rengeteg lépcső, hanem szökőkút, virágok és szép pázsit is garantálja a vidám kirándulást, és a számtalan fényképet, amit felfelé haladva egy-egy fuldoklás és szívinfarktus közt el-ellövünk. Cserébe gyönyörű kilátás a városra fogadja mindazokat, akik élve felérnek a dombtetőre.

paris_pano1

Mivel az utazás elvette az első nap felét, így több már nem fért bele a programba, az „izgalmasabb” célokat másnapra hagytuk, amikor kipihenve, sajgó lábakkal és beállt derékkal folytathattuk a Párizsi fotószafarit.

A gyors reggeli utáni első célpont a Notre-Dame székesegyház és környéke volt, ami szintén lenyűgöző látványt nyújtott. Sajnos, az időjárás nagyon pocsék volt, hol szemerkélt az eső, hol fújt a szél, az ég túlnyomórészt borult volt; a napsütésnek csak egy röpke fél óráig örülhettünk. Ja, elfelejtettem leírni, hogy Párizs a tömeg és a sorban állás városa: ha bármilyen ismertebb helyre, építménybe, étterembe stb. el akarsz jutni, akkor vigyél magaddal összecsukható pecaszéket! Nem viccelek! A Notre-Dame templom bejáratánál is vagy fél órát kellett sorban állni, hogy bejuthassunk, noha a bejárás ingyenes.

notredame

A fárasztó séta (hátamon a fotós hátizsák teli obikkal és egyéb kacattal) és a sorban állás után, mire végre bejutottunk, a feleségem – ahogy rám nézett – attól félt, ott tartanak (mármint engem) toronyőrnek, mert körülbelül úgy festettem, mint a híres film púpos főszereplője és kb. olyan szerencsétlennek is éreztem magam. De bent, a csodálatos látvány mindenért kárpótolt és erőt vettem magamon, hogy lőjek pár fotót. Színes, gyönyörű ablakok, míves oszlopok, hatalmas hajó – lélegzetelállító látvány!

ablak hajo

Tudnivaló a Notre-Dame székesegyházról (forrás: wikipedia.org): „Alapkövét 1163-ban, Párizsban fektette le III. Sándor pápa, ezután 157 évig, 1320-ig építették. A francia forradalom alatt majdnem teljesen elpusztult, 1845 és 1878 között azután az eredeti terveknek megfelelően újjáépítették. Így ma már szinte teljes pompájában látható ez a nagy katedrális, amely mellett eltörpülnek az emberek. A Notre-Dame kőből épült, a nagy középkori templomokra jellemző keresztboltozatos megoldással. Ugyancsak a gótikus stílusra jellemzők a faragott kőcsipkék. A három gazdagon díszített ajtó és a szintén díszes ablakok jól mutatnak a katedrálison. Homlokzatán végighúzódik egy oszlopsor faragott alakokkal. Fontos elemei a nagy rózsaablakok is, amelyek többszínű üvegből készültek. Alaprajza funkciójának tökéletesen megfelel, ugyanis egyszerre több mint 6000 hívőt képes befogadni. A Notre-Dame beltere a maga öt hajójával szintén hatalmasnak számít, ugyanis az egész épület az egyház diadalát hivatott hangsúlyozni. Ehhez méltóan orgonája is hatalmas. A 7800 sípos orgonát már felújították és ma tökéletesen működik. A Notre-Dame 113 regiszteres és 5 manuálos nagyorgonáját ma a világ egyik legjobb hangszerének tartják.”

ndkivul

ndkivul2

ndkivul3

A katedrális után a Szajna partján találtuk magunkat, ahol az összesen 37 híd közül párat végignéztünk. A szerelmesek „Mekkája”, a Pont des Arts, ahol a híd korlátját szinte milliónyi „szerelemlakat” (az örök szerelem záloga) díszíti. Idén, a hatalmas súlyfölösleg miatt le is szakadt a korlát egy része, szóval, ha tehetitek, kicsi, könnyű lakatot tegyetek rá 🙂

lakathid lakatok1 lakatok2

Megnéztük itt még a város legrégebbi hídját, a Pont Neuf-öt is, amely 1578-1607 között épült.

A madár- és virágpiac mellett elhaladva elértük a Trocadérót, aminek hivatalos neve „Place du Trocadéro et du 11 Novembre”. Számtalan fénykép készült és készül itt, hiszen a háttérben maga az Eiffel-torony látható. Pechünkre az egész környéket egy óriási építkezéssé alakították, így a túrások mellett ronda korlátokkal is elcsúfították az élményt.

kettentrocadero

Bosszankodva sétáltunk tovább a híres Eiffel-torony felé, ahol már messziről látszódott az újabb hatalmas kígyózó sor, amibe nekünk is be kellett állnunk, hogy feljussunk a kilátó szintre.

eiffel eiffelalulrol

Sorban állás közben több jegyüzér és utcai árus háborgatta az amúgy is fáradt és ingerült turistákat – volt, aki engedett a kísértésnek és pár eurós felárral megvette a jegyeket, vagy a bóvli Eiffel-torony miniatűröket. Nekünk itt szerencsénk volt, ugyanis pár perces álldogálás után odajött egy szervező a sorhoz és közölte velünk, hogy újabb kassza nyílt, lehet jönni. Gyakorlatilag fél óra alatt megkaptuk a két jegyet, így nem is kellett már sokat várni a közben eleredt esőben, hogy feljussunk a liftre, ami felvitt a második szintre. Eredetileg fel szerettem volna menni a legfelső emeletre, ami a toronynak (szinte) a legteteje, de a gigantikus tömeg és újabb sor láttán erről nagyon gyorsan letettem. A kilátás innen is szép volt.

paris_pano4

Az utolsó napon legkésőbb délig ki kellett jelentkeznünk a szállodából, s ezt feleségemmel maximálisan ki is használtuk: henyéltünk, ameddig csak lehetett, ettünk, ittunk, készülődtünk. Erre a napra a Champs-Élysées (séta) mellett a Louvre és az Arc de Triomphe (Diadalív) meglátogatása volt betervezve, de a korábbinál is rosszabb időjárás miatt már csak utóbbi kettőre került sor. És ez jól is volt így, hiszen a Louvre bejáratánál kb. 900 méteres sor fogadott minket! A sor végén egy kislány tartotta a „1.30-1.45” táblát, ami azt jelentette, hogy ennyi órát és ennyi percet kell várni a biztonsági ellenőrzésig. Na, ebből lett laza két-két és fél óra sorban állás, ahol előttünk és mögöttünk is hisztiző, ricsajozó gyerkőcökkel ácsorgó családok röptették az időt.

szliuett

Amikor végre bejutottunk a múzeum belsejébe, a jegyekért való várakozás már tényleg csak pont volt az í tetejére. Idegeim, lábaim, és derekam már nagyon a végét rugdosták, de a sors megkegyelmezett és pár perc után végre mi is megkaptuk jegyeinket. Feltárult hát előttünk az emberiség (majdnem) teljes világtörténelme, járatot járatra járva faltuk a ránk roskadó információhalmazt, és olyan műalkotásokat láttunk élőben, „testközelből”, amiről korábban álmodni sem mertem volna.

louvre

Az első katartikus élményt nyújtó szobor a 2,02 méter magas Méloszi Aphrodité volt, ami mellett elsőre majdnem elmentem, de felfigyeltem a szokatlanul sok emberre, ami körbeállta és fotózgatta. Mikor végre szembe kerültem vele, akkor esett le: „jé, ez az a szobor!”. Miután sikerült végre becsuknom a számat, gyorsan én is megörökítettem elölről és hátulról egyaránt.

karnelkul1 karnelkul2

A következő „híresség” is zombijárásból ütött ki, amikor egy lépcsőfordulóban észrevettem a Szamothrakéi Nikét, ami élőben egyszerűen lenyűgöző látványt nyújt. A 2,45 méteres szobor a győzelem istennőjét, Nikét ábrázolja és jelenleg a Louvre egyik fő látványossága!

nike

Mindeközben persze a helyiségek mennyezeteiről sem szabad megfeledkezni, ahonnan szintén eszméletlen szép festmények és faragványok tekintenek le a látogatókra. Bevallom, nem ismerem sem a festőket, sem a remekművek címét, de a látvány magáért beszél:

mennyezet1 mennyezet2 mennyezet3 mennyezet4 mennyezet5

Aztán egyszer csak, egy nagy terem végében óriási tömegre lettem figyelmes. Messziről csupán azt lehetett látni, hogy egy páncélüveggel védett, viszonylag kisméretű festményt több tucat bámészkodó és fotózkodó turista vesz félkörül. Ahogy haladtam feléje, úgy rajzolódott ki egyre élesebben a huncutul mosolygó nő alakja, akit Leonardo Da Vinci festett meg bő 500 évvel ezelőtt: ő volt Mona Lisa La Gioconda, azaz Lisa Gherardini, Francesco del Giocondo firenzei kereskedő felesége (a „Mona” az olasz madonna, azaz asszony, asszonyom szó rövidítése). Egyébként a festménynek eredetileg nem volt címe, azt Giorgio Vasari, Da Vinci életrajzírója adta neki a polihisztor halála után.

monalisa1 monalisa2 monalisa3

Kissé megfáradva a sok nézelődéstől, leültünk egy nagyterem közepén, majd pár perces „üveges tekintet” után újra értelem ült ki arcomra, s jött a következő villámcsapás: hát nem pont Eugène Delacroix – La liberté guidant le peuple („A szabadság vezeti a népet”) festménye előtt ültem le?

forradalom

Idő- és erőhiány miatt itt be is fejeztük a Louvre felfedezését, pedig számtalan híres műalkotás várt volna még ránk, de el kellett indulnunk a reptérre, azaz először az összekötő buszjárathoz. Mivel azonban még volt fölösleges 20 percünk, ezért megálltunk az amúgy is útba eső Arc de Triomphe, azaz Diadalív előtt. Persze, az eső most is szakadt, ezért nem mentünk fel a tetejére, csak az utcáról való „lekapás” maradt.

diadaliv

És most a műszaki részéhez a túrának: a Pana GH3-at kint, kültéren ISO 200-on, a 12-35/2.8-cal és nagy ritkán a 35-100/2.8-cal használtam, beltérben (ISO 1600 és ISO 6400 közti értékek mellett) szinte kizárólag a 7-14/4 volt rajta. Kizárólag RAW-ban használom a gépet, innen még az ISO 3200-as érzékenység mellett lőtt fotók is elfogadható minőségűek lesznek. Az ISO 6400-at már kissé magasnak éreztem; nem is a zaj, sokkal inkább az elmosódó részletek és a kék színcsatorna elszabadulása volt zavaró. Egy akkutöltéssel 672 fotót és 2 videót (3p 28mp és 1p 37mp) készítettem, s emellett vagy egy órányi képnézegetéssel merítettem az energiaforrást, amely még mindig 2/3-os töltöttséget jelez a gép felé. Egy szóval élve: fantasztikus! A három napos túrára – mint azt már fentebb írtam, magammal vittem egy második akkut és a biztonság kedvéért a töltőt is, de ezek mind a táskában maradtak.

A 12-35/2.8 nagyon jó, stabilizált, általános jellegű obi, ami ráadásul időjárásvédett is, tehát a GH3/GH4 mellé kötelező darab! A rektilineáris 7-14/4 érzékeny a becsillanásokra (szerintem jó hangulatot varázsol a lens flare, de ez ízlés kérdése), tehát napsütötte időben, erős, pontszerű fényforrások mellett ésszel kell használni, nem időjárásálló, ezért esőben nem vinném ki a szabadba, és ráadásul 7 milliméteres állásban már erősen torzítja a képi részleteket a szélek és sarkok felé, ennek ellenére egy igazi kis drágakő, ami szintén kötelező építőeleme minden m4/3-os szettnek. A 35-100/2.8 pedig jó portrézni, szabadtéri, kis pályás sportesemények megörökítésére, illetve asztrofotózáshoz (pl. ködökhöz), nekem viszont nem tartozik a „kedvenc” gyújtótávolsági tartományomba.

Röviden összefoglalva: a Panasonic GH3 még mindig lenyűgöz. Immár másfél éve használom tárgyfotózáshoz és videók készítésére. Kezelhetősége számomra kifogástalan (oké, a gyárilag WiFi-re beállított gombhoz más funkciót fogok rendelni, megígérem), építési minősége nagyon jó, ergonómiája elsőrangú.

Ha tetszett beszámolóm, kérlek oszd meg ismerőseiddel, nyomj egy „Tetsziket”. Köszönöm!

Hirdetések:
Weboldal készítés

.

Ezek is érdekelhetnek...