Bevezető, külsőségek I.
A Panasonic-nál mindig is a GH gépcsalád képviselte az abszolút csúcsot ÉS a videózás irányvonalát, a G jelölésű gépek – bár az évek során egyre nagyobb tudásúak és „masszívabbak” lettek – afféle másodhegedűs szerepet játszottak. Eddig. Aztán tavaly novemberben nagyot fordult a kocka a DC-G9 érkezésével: a G-osztály szintet lépett, ráadásul nem is akármekkorát!
A Panasonic DC-G9-cel egyértelművé vált, hogy a gyártó nem folytatja többé a megszokott „egy-irányt”, hanem a belépő- és a középkategóriás gépei után válaszút elé állítja a továbblépni kívánókat – el kell dönteniük, melyik irányzat érdekli őket jobban: a filmkészítés felé kacsintgatóknak ott lesz a GH sorozat, míg a „hardcore” fotósokat ezentúl a G család gépei fogják kielégíteni. Persze, ez nem azt jelenti, hogy a G9-cel ne lehetne fantasztikus mozgóképeket készíteni, vagy a GH masinák kizárólag videózásra valók volnának. De erről majd kicsit később.
A DC-G9 annyira megragadó gép lett, hogy hosszas gondolkodás után sem vagyok benne biztos, hol is kezdjem a bemutatását, így hát „belecsapok a lecsóba”, kezdem a masina külsejével, ami önmaga megér egy (vagy több) misét!
Elölről nézve azonnal feltűnik a mély és egyben vastag markolat, amilyet eddig csak a középkategóriás dSLR vázaknál láthattunk. A bajonett mellett balra két nyomógomb található, melyekhez szabadon rendelhetünk funkciót a fényképezőgép menüjében. Jobbra fent a vakuszinkron aljzata, középen az objektív retesze, és végül alul egy újfajta funkciókapcsoló, amihez olyan szolgáltatásokat lehet rendelni, amik „A/B” paraméterekkel rendelkeznek (egy példa: csendes mód/hagyományos mód).
Eltérve a szokásostól, az előlap után nem a fényképezőgép hátoldalát, hanem a tetőlemezét veszem nagyító alá. Itt ugyanis több érdekesség is látható: a bekapcsoló nem egy külön karocska formájában van jelen, hanem a roppant érzékeny kioldó köré került úgy, hogy a bekapcsolást követően, azt túlhúzva a szintén új státuszkijelző LCD háttérvilágítását kapcsolhatjuk be vele. És ha már megemlítettem a státuszkijelzőt, essen erről is pár szó.
A borostyánsárga háttérfénnyel rendelkező státuszkijelző már a fényképezőgép bejelentésekor megosztotta a fotórajongók táborát. Az emberek egyik része értetlenkedett, hogy egy tükör nélküli rendszerkompaktra, ahol a kijelzőn, illetve az elektronikus keresőben amúgy is állandóan arcunkba sütnek (többek között) az expozíciós adatok, minek kell még egy plusz energiafogyasztó, míg a másik réteg óriási örömmel fogadta a részegység implementációját. Nos, hogy az új tulajok majd hogyan vélekednek az LCD-ről, azt nem tudhatom, nekem viszont iszonyatosan tetszett, és nagyon hasznosnak találtam. Többek között azért, mert erős napsütésben is jól olvasható a kis kijelző, és ha behajtott hátsó kijelzővel fotózom, nem kell a gépet szememhez emelnem (az EVF-be való kukkantás miatt), hogy képben legyek a beállításokat illetően. És a státuszkijelző használatával áramot is spórolhatunk: ha csukva tartjuk a hátsó egérmozit, és úgy állítjuk be az elektronikus keresőt, hogy az csak a szemérzékelő aktiválásakor kapcsoljon be, akkor sokkal több nafta marad az akkuban fotózáshoz, közben mégis láthatjuk az értékeket. Annak, aki meg dSLR gépekhez szokott, könnyebb lesz átállnia a MILC-ek oldalára.
A Panasonic DC-G9 hátoldalán azonnal szembeötlik a nagy elektronikus kereső. És itt nem csak a szemkagyló lett méretes (és kényelmes), hanem tényleg nagy az EVF! Az OLED technológiára építő egység 0,83-szoros nagyítást kínál. Ha belenézünk a keresőbe, tényleg akkora kép fogad, hogy azt szemmel bejárni is szédítő. A szemüvegesekre is gondoltak a fejlesztők, így a kereső képét két lépésben lehet „kicsinyíteni” az EVF púpján oldalt elhelyezett nyomógomb segítségével.
A G9 elektronikus keresőjének képe elsőre kissé szokatlan, ami nem csak a képméret miatt van. Teljes méreten nem látszik, de ahogyan csökkentjük a képét, úgy jelenik meg a párnatorzítás – legalábbis a tesztgépen, ami még nem minden szempontból volt véglegesnek tekinthető változat. A torzítást nem tudtam lefotózni, de mértéke csekély, nem zavaró.
