Egy szomorú rendszerváltás (rövid) története

Mivel gyakran próbálhatok ki fényképezőgépeket, objektíveket, és követnem kell a legújabb fotótechnikai irányvonalakat, ezért sosem maradhat nálam „túl sokáig” egy adott rendszer. Ennek a ténye főleg mostanában érződik csak igazán, amikor „nagy tömegek” váltanak jellemzően dSLR-ről MILC-re (majd vissza), hiszen ez a „trendi”. Nos, nálam adott volt egy dSLR rendszer (azaz inkább csak egy váz és két olcsó, de nagyon jó objektív), amit hiányosságai ellenére nagyon szerettem. Igen, a Canon EOS 5Ds R vázról van szó, amihez egy 50 mm F1.8 STM és egy 100 mm F2.8 USM makró társult (a 100-as makrót a mai napig használom konverterrel). Sokan féltek tőle, hogy az 50 MP-es felbontás sok lesz a full frame lapkának, és az aluláteresztő szűrő hatását kioltó üveglap miatt majd hamis színekben (moiré) fog úszni a kép, ha bizonyos mintázatú témákat fotózunk, illetve olyan magas lesz a zajszint, hogy nem lehet majd élvezni a magasabb ISO értékeken készült képeket.

Több mint egy évig használtam az 5Ds R-t, s eközben nagyon megszerettem. Korábban is volt már egy pár Canon dSLR vázam (10D, 1D Mark II, 5D, 5D Mark II, 30D, 40D), így a kezelőfelülete megszokott, „csukott szemmel használatos” volt számomra. Igen sok objektívet teszteltem vele (gyártóidegenek sorát is), és soha, semmiféle hibába nem futottam bele (még mikrofókuszt sem kellett állítanom). Próbáltam a moirét szúnyoghálón, selymen, szöveten, ezernyi mintán előidézni, de sosem sikerült, tehát kijelenthetem, hogy ettől kár félni. A zajszint valóban picit erősebb, mint mondjuk egy 24 MP-es szenzor esetében (ráadásul mindig kikapcsolt szűréssel, RAW-ban fényképezek), de ezt ne úgy képzeljétek el, hogy ISO 100 fölött zsizsikben túrva kell keresni a témát. Tapasztalatom szerint rendes megvilágítással az ISO 3200 sem gond, RAW-ból építkezve szűrés alkalmazása nélkül is tiszta képet kapunk (az ACR alapbeállításaival). Az 5Ds R „szűk” dinamikája sem okozott gondot soha, megfelelő expozícióval az utómunkálatok során (nyilván ésszerű keretek között) a bebukott részeken is lehet sokat emelni sávosodás és zajosodás nélkül.

De kicsit elkalandoztam, vissza a témához! Szóval, a Canon kezelhetősége, formavilága, megbízhatósága, kiszámíthatósága és biztos szervizháttere hatalmas előnyt jelent, ráadásul ha épp kell valami kiegészítő, objektív, vaku stb., akkor a használtpiacon milliónyi cucc közül válogathatunk jobbnál jobb árakon. Ezen túl pedig – lehet, kicsit hülyén hangzik – érzelmileg is kötődtem az 5Ds R-hez, mert egyszerűen élvezet volt vele a munka. Szinte folyamatosan kerestem, hogy mit fotózzak, csak hogy kézbe vehessem és dolgozhassak vele szabadidőmben is. Azonban idővel egyre kevesebb munka érkezett rá (értsd: fogytak a tesztelendő lencserendszerek), viszont egyre több munka érkezett volna egy másik, „modernebb” gépre, amit most nevén is nevezek: a Sony full frame szenzoros tükörnélküli vázairól van szó. A gyártók már egyre türelmetlenebbül kérdezgették, mikor tudnám végre tesztelni a Sony E-bajonettjére tervezett üvegeiket, s míg ideig óráig kölcsönkért gépekkel ezt meg tudtam oldani valahogy (örök hálám a Fotoplus gárdájának!), egyszer csak elkerülhetetlenné vált, hogy megvásároljam az első saját Sony gépemet, egy A7 III-at.

Több rendszer fenntartása igen költséges móka lett volna, így a Canonnak mennie kellett. Az elmúlt hónapokban fokozatosan szoktattam át magamat a Sony használatára, de valahogy nem lelem benne örömömet. Sem a menüje, sem a kezelőfelülete nem dolgozik a kezem alá. Igaz, nagyon alacsony a zajszintje és szemre a dinamikája is vagy egy-másfél FÉ-vel tágabb, mint az 5Ds R-é, nem tudok olyan könnyen olyan színvilágú és hatású képeket készíteni vele, mint a Canonnal. Ráadásul az objektívek is nagyon drágák hozzá, így egyelőre marad a konverterezés, amiben egy Sigma MC-11 segít. Számomra nincs visszaút, a tesztelések miatt „maradnom kell” az új szett mellett.

Hirdetések:
Weboldal készítés

.

Ezek is érdekelhetnek...