A Tamron SP 15-30 mm F2.8 Di VC USD tesztje

II. Képminőség, szolgáltatások

Mint minden képalkotó eszköznél azért a legfontosabb eleme az egésznek a képminőség, így a Tamron SP 15-30 mm F2.8 Di VC USD esetében is ez a pont volt a döntő fontosságú a szolgáltatások és a fizikai tulajdonságok, kialakítás mellett. Kíváncsi voltam arra, hogy az objektívnek milyen mértékű a geometriai torzítása, van-e, s ha igen, mekkora a peremsötétedés (vignettálás) kiterjedése, van-e középponti kitérés a tubuson jelölt gyújtótávolságokon (15, 18, 20, 24, 30 mm), parfokális-e az eszköz, illetve jelentkezik-e kóma, színi hiba. A vizsgálódáshoz saját tervezésű tesztábrákat használtam; a D610 kizárólag NEF (RAW) formátumban mentette a képeket, amiket az ipari szabványnak tekinthető Adobe Photoshop CS6 próbaváltozatával (és a legfrissebb Adobe Camera RAW beépülő modullal – 8.7.1.311) és a RawTherapee képfeldolgozó programokkal hívtam elő. Utóbbit kizárólag a geometriai hibák, a peremsötétedés és a CA ellenőrzéséhez használtam (az ACR ugyanis hajlamos korrekcióra kérés nélkül is). Szerencsére azonban kiderült, hogy az ACR és az RT által hívott JPEG fájlokban nem volt eltérés. Nézzük első lépésben a geometria torzítás mértékét:

Látható, hogy míg 30 mm-en enyhe párnatorzítás („homorú” a kép) lép fel, addig 24 milliméteren már jelentkezik a nagylátószögű optikákra oly jellemző hordótorzítás („domború” lesz a kép) – igaz, ennek mértéke itt még alig látható. 20 mm alatt ellenben már érezhetően felerősödik ez a torzulás.

A Tamron SP 15-30 mm F2.8 Di VC USD tesztjének második lépésénél arra szerettem volna fényt deríteni, hogy jelentkezik-e, és ha igen, milyen mértékben a középpont elmászása, ha zoomoljuk az objektívet. Természetesen van a középpontnak mozgása, ez szinte az összes zoomobjektívnél így van, de mértéke nem kritikus, azonban a pontos felvételkészítéshez némi korrekcióra lesz szükség a kompozícióban:

A parfokalitás is sokak számára fontos tényező lehet. Akkor mondjuk azt egy zoomobjektívre, hogy „parfokális”, ha azon egy adott gyújtótávolságon beállított élesség a gyújtótávolság teljes tartományában megmarad, azaz a téma ugyanúgy éles marad mondjuk 15 mm-en, mint 30 mm-en. Ehhez a vizsgálathoz a fényképezőgépet és az objektívet egy stabil háromlábra erősítettem, majd a tesztábrától körülbelül félméteres távolságból, maximális nagyítású élőképet és kézi élességállítást használva, időzített kioldással készítettem el a felvételeket. Természetesen, mint minden, nem pusztán elméleti jellegű mérésnél, úgy itt is történhetnek tizedmilliméternyi bemozdulások, sőt, egy-egy objektív közt is lehetnek apróbb eltérések, ezért az eredmény csupán irányadó, nem abszolút érvényű:

Bár minden kritikus munkánál amúgy is újra fogunk komponálni és újra ellenőrizzük az élességet is, de a Tamron SP 15-30 mm F2.8 Di VC USD-nél én azt láttam, hogy minden gyútávon ugyanott volt az élesség, azaz parfokálisnak mondható a termék.

A kómát nemes egyszerűséggel a csillagos égbolt segítségével vizsgáltam. De mit is jelent ez a „kóma”, hiszen bizonyára nem az orvosi értelemben vett kifejezéssel állunk szemben. A kóma egy optikai leképezési hiba, amit „üstököshibának” is szoktak nevezni. Az elnevezés nem véletlenül utal az üstökösökre, hiszen a látottak hasonlóak lesznek azok alakjához: az optikai középvonaltól távol eső, pontszerű témarészletek fénye ferdén és nagy nyílásszögben érkezik, és a lencse leképezi hibája miatt nem pontként, hanem csóvás, tehát az üstökös-csóvához hasonló foltként látjuk azt az elkészített képen (csillagvizsgáló távcsövekhez kapható úgynevezett kómakorrektor, ami ezeket a hibákat korrigálja). A Tamronnál szerencsére igen alacsony mértékű a „kómázás”, de az, aki keresi, látni fogja:

Következőként a peremsötétedést vettem nagyító alá, amiről minden egyes, a tubuson jelzett gyújtótávolsági értéken animációt készítettem:

Azt vettem észre, hogy 20 mm alatt F5.6-on már nem észlelhető vignettálás, míg 20 és 24 mm-en F8-tól szűnik meg a peremsötétedés. 30 milliméteres gyújtótávolságon F5.6-8 között vált láthatatlanná a jelenség. Szerencsére a vignettálást az utómunkálatok során nagyon könnyen ki lehet venni különösebb képminőségromlás nélkül.

A legtrükkösebb helyzetekben is kerestem a kromatikus aberrációt, de szerencsére nem találtam rá utaló jelt. Próbáltam különböző, erősen kontrasztos témát lefényképezni, hogy leleplezzem a CA-t, hiszen egy ilyen ultra nagylátószögű zoomobjektívnek csak kell valahol hibáznia 🙂

Azt hiszem, még a leg-szőrszálhasogatóbbak sem tudnak belekötni az SP 15-30 mm F2.8 Di VC USD-be; a képminták közt még lehet majd keresgélni – lehet, hogy csak én nem vettem volna észre a lilás él-elszíneződést?

Ami viszont egyértelműen jelen volt az összes olyan felvételen, ahol valahol a távolban erős, viszonylag koncentrált fényű fényforrás volt található, az a flare, azaz becsillanás volt. A laborban egy LED-es zseblámpát fotóztam körbe, amiről videót is készítettem (a kétkedők majd valós használat közben, a képmintáknál is láthatják a hatást):

E pontnak a végére a képstabilizátort hagytam. Egy ilyen nagylátónál még a legextrémebb helyzetekben sem létszükséglet a képstabilizátor, hiszen felemelt érzékenység mellett kényelmesen kitartható 15 milliméteres állásban akár a fél másodperces záridő is. Vagy csak én gondolom így? No, minden esetre barlangászok, épület- és templomfotósok sem fognak csalódni!