Bevezető, Külsőségek
A Tamron által a full frame szenzoros fényképezőgépekhez tervezett „triumvirátusnak” (fix F2,8 melletti, 15-200 mm-ig tartó tartomány) első tagja az SP 24-70 mm F2.8 Di VC USD (A007) volt, ami a csillagok furcsa együttállásának „hála” csak most, utolsóként jutott el hozzám, hogy végre alaposabban is szemügyre vehessem. Korábban már meggyőződhettünk mindannyian az SP család tagjainak jó (kép)minőségéről, (Tamron SP 15-30 mm F2.8 Di VC USD, SP 70-200 mm F2.8 Di VC USD, SP 150-600 mm F5-6.3 Di VC USD, SP 90 mm F2.8 Di Macro VC USD), így hát elég magas elvárásokkal láttam neki a 24-70-es tesztelésének.
A Tamron SP 24-70 mm F2.8 Di VC USD egyik legerősebb ütőkártyája eddig a beépített képstabilizátor volt, ám időközben a Nikon kiadta (azaz bejelentette) a népszerű AF-S Nikkor 24-70 mm F2.8G ED új változatát, az AF-S Nikkor 24-70 mm F2.8E ED VR-t, amely már szintén rendelkezik beépített stabilizációs egységgel. Mivel egyre gyakoribbak a Canon EF 24-70 mm F2.8L IS USM-ről szóló pletykák, ezért valószínűsíthető, hogy a másik nagy japán gyártó is hamarosan bejelenti saját, általános célú zoomobjektívjét, amiben lesz majd IS rendszer. A Tamronnak azonban még így sincs, nem lesz félnivalója, hiszen most akciósan bruttó 294 900 forintért vásárolható meg a Tripont webshopjában Canon, Nikon illetve Sony bajonettel; a Canon és a Nikon saját 24-70 milliméteres optikái minimum ennek a kétszeresébe fognak kerülni, ha végre kaphatóak lesznek.
Az objektív felépítésében ugyanolyan, mint a fentebb említett társai: masszív, minőségi benyomást kelt, semmi nem lötyög, nem nyekereg. A tubusrendszer két részből áll, zoomoláskor a kisebb átmérőjű belső tubus tolja ki az orrát – 70 mm-es állásban a leghosszabb az optika, ekkor három centiméternyivel hosszabb, mint összehúzott (24 mm-es) állapotában. A zoomgyűrű kellemesen nagy méretű, míg az élességállásért felelős fókuszgyűrű – szerintem – lehetne valamivel szélesebb, mert szemhez emelt géppel nem annyira kényelmes a manuális fókuszálás, mint lehetne. Az élességállítás belsőleg történik (Internal Focusing – IF), nincs forgó lencsetag, az objektív hossza nem változik fókuszálás közben. Automatikus élességállítás közben is bármikor beavatkozhatunk a folyamatba (félig lenyomott kioldóval élesre állunk, nyomva tartjuk a kioldót, majd az élességállító gyűrű elforgatásával manuálisan pontosítunk, ha kell). Az AF gyors és szinte hangtalan, csak a mechanika surrogását lehet észlelni (Ultrasonic Silent Drive – USD ultrahangos fókuszmotor).
A gyártó alaptartozékként mellékeli a HA007 típusszámú, virágsziromra hasonlító napellenzőt, amit bajonett segítségével lehet az optika elejére felcsavarni. A Tamron SP 24-70 mm F2.8 Di VC USD testén összesen három kapcsolót találunk: az egyikkel a képstabilizátort kapcsolhatjuk be/ki, a másikkal az élességállítás módját választhatjuk ki (kézi/automatikus), míg a harmadikkal 24 mm-es állásban rögzíthetjük a tubust, így fényképezőgépre csavarva, lóbálva sem zoomol ki az objektív (a zoomolás kellően feszes, a retesz nélkül sem fog elvándorolni a gyútáv).
24 mm-es állásban a Tamron SP 24-70 mm F2.8 Di VC USD hátsó lencsetagja kvázi lezárja hátulról a tubust, de amint elkezdünk zoomolni, úgy halad befelé ez a lencsetag, a tubus belseje pedig védtelenné válik. Ez nem jelent túl nagy bajt, hiszen a bajonett felöli részen egy gumigyűrű akadályozza meg a por és a nedvesség bejutását a rendszerbe. A gyártó óvatosan fogalmaz, az optikát cseppállónak („drip-proof”) nevezi. Sokan elhanyagolják ezt a szigetelést, de azért „normális” használat mellett (értsd: stúdióban, nagyjából azonos pára- és portartalomban) sem árt legalább évente nagyon halványan átkenni némi szilikon-zsírral.
A Tamron SP 24-70 mm F2.8 Di VC USD összesen 17 lencsetagot tartalmaz, amit a mérnökök 12 csoportba rendezve építettek be. Ezek közt a lencsetagok közt van pár speciális egység is: 1 db XLD (különösen alacsony szórású elem, amit speciális, nagyon alacsony szórásindexű üvegből faragnak a gyárban), több darab LD (alacsony szórású lencsetag), és hibrid aszférikus lencsetagok.
A zoomgyűrű teljes forgási tartománya körülbelül 85°, míg az élességállítási tartományt körülbelül 100°-os elforgatással tudjuk bejárni. Ezek az adatok azért hasznosak, mert szemhez emelt fényképezőgéppel, a klasszikus, alsó megtámasztásos fogásból kiindulva kényelmesen, fogásváltás nélkül körülbelül 40-50°-ot tudunk forgatni a gyűrűkön. A kézi élességállításnál a hosszabb forgásút előnyösebb, hiszen annál finomabban, „pontosabban” állíthatjuk be a fókuszt, minél kisebb a forgás okozta ugrás, lencsemozgás (ez áttétel kérdése). Az AF motor viszont a rövidebb útnak örül – minél kisebb távot kell megtennie a lencserendszernek, annál gyorsabb lehet az élesre állás. A Tamronnak az SP 24-70 mm F2.8 Di VC USD esetében véleményem szerint sikerült egy elfogadható középutat találnia, nem csak az automatikus rendszerrel, hanem kézzel is jól dolgozhatunk.
