Valószínűleg most sokan meg fognak utálni, mert kissé üzlet- és élményrontó poszt következik. Utóbbi időben egyre több „nagyon szép, megkímélt, csak hobbigépként használt, nő tulajdonostól” származó fotómasinát látok a használtpiacon fel-felbukkanni. Most nem a filléres kompaktokra gondolok, hanem megjelenésükkor komoly presztízsű, méregdrága csúcs dSLR vázakra, mint például a Canon EOS 1Ds-re, vagy a klasszikus 5D-re, a Nikon D2X(s)-re és társaira. Aki anno ezen gépek után csak a nyálát tudta csorgatni – pl. pénzhiány miatt -, az mostanában igen komoly késztetést érezhet, hogy fiatal(abb) korának álomgépét az eredeti ár töredékéért megszerezhesse. És bizony, valóban csábító egy makulátlan(nak hirdetett), párezer expós EOS 5D, ami 2005-ben az első „elérhető árú” full frame szenzoros tükörreflexes fényképezőgép volt a piacon. Mivel régen nekem is volt szerencsém egy ilyen masinához, ezért gondolatmenetemnek ő lesz a főszereplője, előre is elnézést kérek más márkák és/vagy típusok rajongóitól.
Canon EOS 5D – majdnem három évig volt a szerelmem, akit néha azért utáltam is
Egy EOS 1D Mark II után tettem le a voksot az 5D-re, mert az 1Ds Mark II-re nem volt pénzem, és ki se használtam volna a pluszfunkciókat. Nagyon szerettem az 5D fogását, egyszerű kezelőfelületét, a full frame szenzor adta kis mélységélességet, és a „valós gyújtótávolságot” az objektívekkel. Azonban hamar kibuktak a negatívumok is, igaz, ezek zömével együtt tudtam élni. Nem tetszett a csupán 12-bites RAW-ból adódó átmenetes, lépcsőzetes színmegjelenítés (pl. amikor kékórában próbáltam fényképezni, az égbolton szépen lehetett látni az árnyalatok lépcsőzetességét), és a szűk dinamikatartomány – igaz, annak idején ezt a békát még senki sem boncolgatta. ISO 1600 fölé nem nagyon szerettem hajtani a készüléket, mert kikapcsolt zajszűrés mellett zajos volt az eredmény (színes foltokat lehetett látni a fotón), de ha bekapcsoltam a szűrést, akkor meg elmosódtak a részletek. Persze, jobb volt a képminősége, mint az 1D Mark II-nek, és a full frame az full frame, de összességében nem az volt az 5D, amire vágytam (külsőleg viszont a mai napig az egyik legvonzóbb masina – szerintem).
No, de manapság már, amikor egy ilyen régi gépet szeretnénk megszerezni, gondolom, elsősorban senki sem az avítt digitális technológiára, a már beszerezhetetlen (már egy ideje nem gyártott) alkatrészekre, a lassan már kifolyó, akár komoly károkat is okozó gombelemre, vagy a gyakori, esetleg ki nem javított gyári hibákra gondol (leeső főtükör, ugye), melyek Damoklész kardjaként függenek majd fejünk fölött, hanem fátyolos tekintettel csak magára a hirdetési szövegre koncentrál, mely szerint „Itt a soha vissza nem térő alkalom! Gyűjtők, figyelem! Eladó egy újszerű, 1000 expós Canon EOS 5D makulátlan esztétikai és műszaki állapotban, dobozával, és az összes, bontatlan kellékével! Új szaga van!”. Bevallom, már nekem is többször megremegett a kezem, hogy felhívjak egy-egy ilyen hirdetőt, és megvegyek egy szép példányt a vitrinbe, de szerencsére mindig volt (eddig) annyi lélekjelenlétem, hogy elszámoljak magamban tízig, és feltegyem magamnak a kérdéssort:
- Egy fényképezőgépet használni kell. Minek vegyek a vitrinbe egy „digitális hulladékot”?
- Az áráért nem vehetnék magamnak esetleg valami hasznosabb cuccot? Mondjuk egy objektívet a már meglévő, „modern” géphez?
- Mi van, ha elromlik valami? A márkaszerviz már nem nyúl hozzá, alkatrész is csak nehezen beszerezhető újonnan.
- A képminősége már tíz évvel ezelőtt sem volt makulátlan, nem emlékszem?
Ne értsetek félre, én nem akarok senkit sem lebeszélni arról, hogy hobbijának hódoljon, hogy egy régi szerelmet (újra) beszerezzen, de mielőtt felvennénk a telefont, és tárcsázni kezdenénk a hirdető számát, gondoljuk végig, valóban lenne-e értelme a beszerzésnek, nem lenne-e jobb helye annak a pénznek, nem csak a múlt mindent megszépítő fátyla, vagy a megnyerő reklámszöveg miatt kezdtünk el vágyni a kiszemelt prédára? Persze, a hobbi már csak ilyen, költségekkel jár. Nincs is ezzel baj, de az érzelmek mellett ne feledkezzünk meg a rációról sem.
