Emlékeztek még? Óriási sikersorozatát a Nikon 2008-ban kezdte a D300 és a D3 vázakkal. Mindkettő rettentően profi gép volt, s míg az egyik az APS-C kategóriában vette át a koronát, addig a másik a full frame szenzoros gépek piacát forgatta fel. Mindkét dSLR hasonló tudású volt (szolgáltatások és funkciók nagyon hasonlóak voltak), ám akadtak olyan fotósok, akinek egyik sem volt kielégítő: az egyik (a D300) „csak” egy APS-C lapkás váz volt, míg a másik (a D3) túl nagynak, túl nehéznek bizonyult. És lám, így született meg a D700, ami a D300 és a D3 keresztezéséből keletkezett.
Most, nyolc évvel később hasonló helyzet előtt állunk: van egy istencsászár, full frame képérzékelő köré épített, „teljes testű” D5-ünk, és egy kellemes méretű, ám „csak” egy APS-C méretű szenzorral rendelkező D500. Ha a Nikon is érzi a két korszak hasonlóságát, akkor még idén megdobnak minket egy D810H-val (valószínűleg ez lehet majd a D810 utódja is egyben), ami a D500 könnyedségét ötvözi a D5 képérzékelőjének méretével és érzékenységével. És bumm! Újabb piactarolás jöhetne Nikon módra! Vagy nem?
