Előzetes értékelés
Amikor tavaly megjelentek az első pletykák arról, hogy a Panasonic is beszáll a full frame szenzoros tükörnélküli rendszerkompaktok csatájába, még nem is mertem abban reménykedni, hogy tényleg lesz valami a dologból. Aztán megérkezett a hivatalos bejelentés, és felbukkantak az első tízerek az S1R-ről. Később pedig jött a bejelentés, hogy megszületett a nagy L-bajonett Szövetség, aminek keretein belül a Leica, a Sigma és a Panasonic a piac leigázását tervezi. Idén február elején aztán megírhattam végre a hírt, hogy megérkezett a két várva-várt fotógép (S1 és S1R), valamint a három Panasonic márkajelzésű S optika (Lumix S PRO 50 mm F1.4, a Lumix S PRO 70-200 mm F4 O.I.S., valamint a Lumix S 24-105 mm F4 Macro O.I.S.). Élénken emlékszem arra, hogy nem bírtam letörölni az arcomra ült vigyort; azonnal beleszerettem az S1/R formavilágába, és a paraméterek alapján tudtam, ez lesz majd egyszer az a rendszer, ami nálam kiválthat minden mást.
És most, hogy legalább egy kis ideig végre saját magam is kézbe vehettem a 47 MP-es gépállatot, ismét kiült a vigyor az arcomra. Tulajdonképpen nem nagyon találtam – egyelőre – olyan dolgot az S1R-en, ami ne tetszene. Persze, még látnom kell, hogy mit lehet kihozni a RAW fájlokból, illetve mire képes a 187 MP-es mód, és a videós részleget se nagyon erőltettem, de a gép kezelhetősége nagyon is szerethető, fotózás közben mindig a kezem alá dolgozott a rendszer. Az „otthon vagyok” érzéshez biztos hozzájárul a sokéves „Panás múltam”, de az elmúlt évek során számtalan más fényképezőgéppel is dolgoztam hosszabb-rövidebb ideig, így van bőven összehasonlítási alapom. Gyakorlatilag csak két másik fotómasinát tudnék felemlíteni, ami hasonlóan jó érzéssel töltött el..
Szóval, megpróbálom röviden és objektíven összefoglalni, mi volt az, ami tetszett, és mi volt az, amin szerintem még lehetne javítani (és valószínűleg fognak is, hiszen ez még nem volt végleges firmware). A fényképezőgép nagyon masszív felépítésű, érződik rajta, hogy ezt a gépet munkára tervezték, nem csak a kocafotózásra. Ezt alátámasztja a kellően jó szigetelés is, ami nem csak a por és a vízcseppek ellen, hanem a fagy ellen is védi az elektronikát. A felhasználói felület számomra úgy tökéletes, ahogy van, viszont a hihetetlen mértékben való személyre szabhatósággal már egy kicsit messzire ment a gyártó. Aki nem ismeri a Panasonic „működését”, az megijedhet a beállítási lehetőségek sokaságától, de higgyétek el, elég egyszer feltűrni az ingujjakat és nekiveselkedni a személyre szabásnak, mert a mindennapos munka (vagy élményfotózás) során meghálálja majd magát a befektetett energia.
A képstabilizátor nagyon hatékonyan működött, de nem is vártam mást a m4/3-os vázaknál tapasztaltak után. Az elektronikus kereső fantasztikus képminőséggel ejti ámulatba azt, aki belenéz. A tükörreflexes gépek világából érkezőknek is hihetetlen élményt tud nyújtani ez az egység. Aki egyszer belenéz, az nem kívánja többé az optikai keresőt, azt garantálom! Ha nagyon bele akarunk kötni a működésébe, akkor felhozhatjuk a sávosodást, ami a rossz fényviszonyoknál való használat során jelentkezik, de gondoljunk bele, hogy ahol ezzel a keresővel még gyönyörű szépen látjuk a témát, ott az optikaival már csak a nagy sötétséget látnánk!
Nagyon praktikus a státuszkijelző a váz tetőlemezén. Még anno, a DC-G9 bejelentésekor nem értettem, hogy mi szükség erre a kis kijelzőre, hiszen a váz nagy monitorán úgyis látunk minden beállítást, de aztán megszerettem és ma már hiányolom minden komolyabb MILC-ről. Nagyon jó állandóan látni, milyen expozíciós értékeket állítottam be, mennyi hely van még a memóriakártyán, hol tart az akku merülése stb. Ízlés kérdése, de aki elkezdi használni, az meg fogja szeretni.
Végre van USB-C aljzatunk is! Ezen keresztül megvalósítható a gyors adatforgalom adattároló és számítógép között, de akár menetközben is tölthetjük a fényképezőgép akkuját mobil áramforrásról, vagy noteszgépről. A két memóriakártya foglalat is fontos az igazán profi használat során, hiszen így jóval nagyobb biztonságban tudhatjuk munkánkat, mintha csak egy kártyára mentene a készülék. Az XQD helyett viszont jó lett volna más formátumot látni; remélhetőleg a Panasonic is ad majd ki olyan firmware-t, amivel a gyorsabb és újabb CFexpress kártyákat is bevethetjük.
Amin szerintem még érdemes lenne változtatni: a „Nagy felbontású” mód menthetne JPEG-ben is, illetve jó lenne, ha a fényképezőgépen belüli RAW konverter ezeket az RW2 fájlokat is kezelné. Az autofókusz statikus témánál nagyon gyorsan és pontosan működik, de a követőfókusz még igényel némi finomhangolást.
Végső „érdemjegyet” még nyilván nem tudok adni, hiszen sok az ismeretlen tényező, de azt hiszem, nem túlzok azzal, ha azt állítom, a Panasonic S1R az elmúlt időszak legígéretesebb tükörnélküli, full frame szenzoros gépe. Folyt. köv.
A Panasonic DC-S1R fényképezőgépet a Panasonic magyarországi képviseletétől kaptam kölcsön. A fényképezőgép műszaki paramétereit itt találod.
