Lőjetek le, de tényleg nem tudok mást írni: ha mától kizárólag csak Sigma objektíveket használhatnék, boldog emberként mennék (idővel) az örök fénymezőkre. Mióta Kazuto Yamaki átvette a Sigma vezetését, és az objektívek gyártását teljesen megreformálta, azóta nehéz (ki)fogást találni az új tervezésű lencserendszereken. A reformkor kezdetekor még akadt néhány kakukktojás, de már jó pár éve olyan minőségűek a japán családi vállalat termékei, hogy nem ritkán, sőt, mondhatni egyre gyakrabban árnyékba állítják a „nagy trió” gyártmányait. Nekem főleg az Art sorozat tagjai jönnek be, de azért akad pár Sports (főleg a szupertelék közül) és Contemporary kedvenc is! Mostani cikkem alanya a minden fotós svájci bicskája, a 24-70 mm-es tartományt lefedő Sigma 24-70 mm F2.8 DG DN II | Art, ami – ahogyan arra neve is utal – immár a második generációja ennek a közkedvelt optikának. Már az „eredeti” is igen jól muzsikált, szóval kérdés, vajon mit tudtak rajta tuningolni a mérnökök, hogy érdemes volt kiadni egy második verziót? Lássuk!
A Sigma 24-70 mm F2.8 DG DN II | Art a japán gyártó egyik zászlóshajója (főleg a zoomok terén, ugye), nem csoda hát, hogy a mérnökök úgy tervezték meg azt, hogy ne csak a felépítése, hanem a képminősége is makulátlan legyen. A sajtóanyag szerint a Mark II jelentősen túlszárnyalja a korábbi variánst; ezt úgy tudták kivitelezni, hogy az elérhető legmodernebb technológiákat alkalmazták a fejlesztése és gyártása során. Nőtt az optika felbontóképessége a teljes zoomtartományban, s immár dedikált rekeszgyűrű is rendelkezésünkre áll, de a fókuszmotort is lecserélték: a HLA (High-response Linear Actuator) állítólag sokkal gyorsabb, és jóval nagyobb nyomatékú, mint a korábbi verzió egysége. Na, erre még visszatérünk!
A Sigma 24-70 mm F2.8 DG DN II | Art körülbelül 7%-kal kisebb és 10%-kal könnyebb elődjénél: a Sony E-bajonettes változat 735 grammot nyom (745 grammos a Leica L-bajonettes), terjedelme 87,8 x 122,2 mm (a Leica L-foglalatba illeszthető variáns 2 mm-rel rövidebb). Az optikai formula 15 csoportba rendezve összesen 19 lencsetagot tartalmaz, amelyek közül hat FLD, kettő SLD és öt aszférikus kialakításnak örvend. A legkisebb tárgytáv 17-34 cm között mozog a választott gyújtótávolság függvényében (értelemszerűen 24 mm-en 17, 70 mm-en 34 cm). A blende írisze lekerekített, összesen tizenegy lamellából áll, így szinte biztosra vehető a kellemes háttérelmosás. A szűrőmenet átmérője maradt 82 mm.
Az objektív tervezésekor a mérnökök arra is ügyeltek, hogy a fókuszlégzés a lehető legkisebb maradhasson, hogy a lencserendszer ne csak a fotósok, de a filmkészítők igényeit is teljes mértékben kielégíthesse. A Sigma 24-70 mm F2.8 DG DN II | Art tubusa természetesen por- és cseppálló, tehát a megfelelően szigetelt vázzal összepárosítva akár időjárásállónak is mondható. A tubuson két felprogramozható, „AFL” feliratú gombbal is összefuthatunk (ezek pont hüvelykujjunk alá esnek tájkép, illetve portré állásban). Az objektívet többféle retesszel is ellátták, így a gyújtótávolságot 24 mm-en rögzíthetjük – külön említendő, hogy a zárolás oldásához elég a zoomgyűrű forgatásába kezdeni, nem csak a reteszgombbal oldható a rendszer.
Kattints!
Az AF/MF váltókapcsolója mellett van egy további csúszókapcsoló is a tubuson: ezzel a blendevezérlő működését kapcsolhatjuk fokozatmentes és fokozatos között. A blendevezérlő-gyűrű forgási tartománya korlátozható manuális vagy Automata sávban a retesszel. Érdekes, hogy ezt a kapcsolót nem feliratozta a gyártó.
A Sigma 24-70 mm F2.8 DG DN II | Art a szokásos masszív, bronzból kialakított bajonettet kapta, ami hosszú-hosszú évekig bírja majd a cserélgetést – valószínűleg több vázat fogunk addig „elkoptatni”, mire csereéretté válna ez az alkatrész. Mindig is a lencserendszer a jobb hosszú távú befektetés.
A második generációs gumiobjektív is nagyjából pont ugyanúgy fest a már megszokott Sony A7III vázamon, mint az első kiadás; a méretbeli különbség nem igazán látszik, még a közvetlen összehasonlításkor sem:
A használat során azt vettem észre, hogy a Sigma 24-70 mm F2.8 DG DN II | Art AF-motorja valóban gyorsabb, mint az első generációs 24-70-é, de biztos, hogy a sebességkülönbözet nem volt háromszoros – legalábbis nem ezen a „régi” vázon. Arra, sajnos, nem volt módom, hogy egy A9III, vagy egy A1 gépre csavarva is próbára tegyem a fókuszmotort, így most ezzel a véleménnyel kell beérnünk. Sőt, sötétebb környezetben az első 24-70-es bizonyult valamivel gyorsabbnak élességállításkor – ez valószínűleg egy későbbi firmware frissítéssel változni fog. No, de lássuk, hogyan teljesített a képminőség terén az újonc! Ehhez némi magyarázat: a tesztelés során kizárólag RAW formátumban fényképeztem, a vázon ki volt kapcsolva minden képkorrekciós opció. A nyersfájlokat az Adobe Camera RAW 16.3.0.1866-os változatával alakítottam 10-es minőségű JPEG állományokká. A konverzió során az expozíciókorrekción kívül máshoz nem nyúltam, s bár az ACR ezen verziója már tartalmazza a Sigma 24-70 mm F2.8 DG DN II | Art képkorrekciós profilját, ezt kikapcsolva hagytam.
Jól látható, hogy 24 mm-en hordózik a Sigma, körülbelül 35 mm-en kiegyenesedik minden vonal, majd 50 és 70 mm-es állásban párnatorzítás lép fel. Bajuszvonalak nincsenek, a görbület profil nélkül is könnyűszerrel orvosolható, ha szükség lenne rá.
Zoomolás közben – csakúgy, mint szinte az összes gumiobjektív – a Sigma 24-70 mm F2.8 DG DN II | Art is kissé kilép a középvonalból – kritikus témánál amúgy is illik ellenőrizni a kompozíciót minden képváltásnál.
A fókuszlégzés mértéke valóban minimális, ezzel nem lesz gondja a filmkészítőknek fókuszhúzáskor. Persze, érdemes itt is éles bevetés előtt kipróbálni, hogyan reagál majd az objektív az adott vázon, az adott helyzetben.
A vázon F2.8-ra állítottam a blendét, majd manuális élességállítással pengeélesre lőttem be a témát 70 mm-es állásban, majd 2 mp-es időzítővel exponálva elkezdtem kizoomolni egészen 24 mm-ig haladva. A látottak alapján valószínűsíthető, hogy az új 24-70-es Sigma parfokális, azaz tartja a képélességet zoomolás, gyútávváltás után is. Persze, ha zoomoláskor elmozdul az állvány, akkor nem lesz éles a kép..
Kattints!
24 mm-es állásban nyomát sem látni színhibának. Már teljesen nyitott blendével is nyugodtan leképelhetjük a lehető legkontrasztosabb alanyokat is. Ugyanez elmondható 35 milliméterre is, itt sem látni színes él-elszíneződést a kontraszt-éleken.
Kattints!
50 mm-re állítva a gyújtótávolságot már azért előbújik némi (pár pixelnyi) lilás él-elszíneződés, de F4.5 körül már nyoma sem marad ennek a jelenségnek. 70 mm-en valamivel erőteljesebben látható, azaz hangsúlyosabb a lilás-sárgás elszíneződés, itt már F6.3-ig kell szűkíteni a blendét, hogy megszabaduljunk a jelenségtől. Az objektív első generációjánál ugyanezt lehetett megfigyelni.
A peremsötétedés, azaz vignettálás – a vártnak megfelelően – 24 mm-es állásban a legerősebb, de F5.6-ra rekeszelve már eltűnik a képről. 35 mm-en körülbelül F4.5-5.6 közé esik az a blendenyílás, ahol már nem látható mértékű a peremsötétedés. 50 és 70 milliméteren szintén körülbelül F5.6-tól tisztul ki teljesen a kép.
Kattints!
A képélességet eltekintve 24 mm-en a kép közepe már F2.8-on is borotvaéles, a kontraszt „betonkemény” volt, további rekeszeléssel csak a sarkokban javult némileg a kép (F8).
Kattints!
35 milliméteren ugyanígy a kép közepe már F2.8-as rekesszel is tökéletes volt, az extrém sarkok viszont már F4.5-5.6 körül makulátlanul festettek.
Kattints!
50 milliméteren szintén parádés volt a képminőség középen, de a sarkokban némi visszalépést láttam, így egészen F5.6-8 közé kellett rekeszelni, hogy mindenhol egységesen tökéletes legyen a rajz.
Kattints!
70 milliméteres állásban F4.0-án mondanám kifogástalannak a rajzot és a kontrasztot a kép közepén, de a tökéletes sarkok miatt egészen F6.3-8 közé szűkítettem a blendenyílást. Nagyjából ugyanezeket tapasztaltam a Sigma 24-70 F2.8 DG DN | Art esetében is, de azt kell mondjam, a II-es variáns részletgazdagabb képvilágával győzött meg. Ezt a felbontásbeli különbséget majd a képmintákon lehet igazán jól látni! Kattints ide!
Kattints!
Értékelés
Szinte szóról szóra ugyanazt tudnám írni a Sigma 24-70 mm F2.8 DG DN II | Artról, mint az első generációs kiadásáról: „A Sigma 24-70 mm F2.8 DG DN | Art jött, látott és győzött – gyakorlatilag csak szuperlatívuszokban lehet róla beszélni, hiszen pár apróságtól eltekintve (színezés, kisebb kontraszt 70 mm-en F2.8 mellett) a japán gyártó megalkotta általa a „tökéletes” alapzoomot! Az objektív szigetelt, a fókuszálás gyors, néma és pontos, a fókuszgyűrű kellemesen csillapított működésű, van kiosztható funkciógomb, van egy nagyon praktikus reteszelés, a képminőség a teljes tartományban már nyitott rekesz mellett is makulátlan! Az objektív felépítése 1A minőségű és méretének, tömegének köszönhetően az A7 III vázzal való egyensúlya is rendben van. […]”. Azonban itt van még némi változás, ami további sorokat kíván.
A Sigma 24-70 mm F2.8 DG DN II | Art dedikált blendevezérlővel is fel van vértezve, illetve fókuszmotorja (annak sebességelőnyével) is használhatóbbá teszi a terméket filmkészítők, operatőrök részére. És akkor még említendő a növelt felbontóképesség, ami már a 60+ MP-es full frame képérzékelőket is szépen kiszolgálja. Negatívumként csak a továbbra is hiányzó optikai képstabilizátort tudnám megnevezni, meg az új árcédulát: a 24-70-es újdonság bruttó 529 990,- forintért vásárolható meg. Bár ez az összeg magasnak tűnhet (magyar átlagbérhez képest az is), a többi „nagy” japán gyártó hasonló lencserendszereinél azért még így is kedvezőbb. Ha pedig hozzávesszük a Mark I bejelentése óta bekövetkezett inflációt, akkor máris nem olyan rossz ajánlat ez a Sigmától. Jár neki is a „Kedvenc” biléta!
Sigma 24-70 mm F2.8 DG DN II | Art
A Sigma 24-70 mm F2.8 DG DN II | Art objektívet a márka hazai képviseletétől kaptam kölcsön. A lencserendszer műszaki paramétereit itt találod.
