2012 egy mozgalmas év volt, ami a fényképezőgép-ipart illeti. Noha, az ágazat még mindig a 2011-es természeti katasztrófák utóhatásait nyögi, a világ pedig a pénzügyi válságból keresi a kiutat, ennek ellenére számos érdekes újdonsággal leptek meg minket a gyártók.
Bár már sokan a tükörreflexes masinák alkonyát látják, egyelőre szó sincs ezek kipusztulásáról, sőt, úgy tűnik, újra lendületet nyert a dSLR kategória. Idén olyan újdonságokkal lettünk gazdagabbak, mint a Canon EOS 5D Mark III, az EOS 6D, az EOS 650D, a tavaly bejelentett, de csak idén piacra dobott EOS 1Dx, a Nikon D4, D800/D800E, a D600, a D5200, a D3200, vagy a Pentax K-30, K5-II és K5-IIs. De a Sony sem ült tétlenül, ölbe tett kézzel, hanem letette elénk a szigorú értelemben véve már nem is dSLR, hanem dSLT fényképezőit, a full frame szenzoros, rögzített tükrös SLT-A99-et, az APS-C-s SLT-A37-et és az SLT-A57-et.
Persze, a piac óriási tortájából egyre nagyobb szeletet happolnak el maguknak a tükör nélküli rendszerkompaktok, s bizony, itt is volt bőven mozgolódás. Végre megérkezett a Canon első MILC készüléke, az EOS-M, a FujiFilm X-Pro 1 és az X-E1, a Leica M-Monochrom, az M9-P, az M-E és az új M, a Nikon 1 V2, 1 J2, az Olympus OM-D E-M5, a PEN E-PM2, a PEN E-PL5, a Panasonic DMC-GH3, DMC-G5, DMC-GF5, a Samsung NX1000, NX210 és NX20, a Sony NEX-F3, NEX-5R és NEX-6.
Az ultrakompakt és kompakt fényképezők élettere – „köszönhetően” az alulról feltörekvő okostelefonoknak és a felülről nyomást gyakorló tükör nélküli rendszerkompaktoknak – egyre szűkül; a gyártóknak minden műszaki és marketinges trükköt be kell vetniük a kategória életben tartása érdekében. Míg a belépőkategóriás „szappantartókat” szinte senki sem gyászolná, azért valljuk be, szegényebb lenne a világ a Canon S110, G15, SX50 HS, G1X, a FujiFilm HS30EXR, a Nikon P7700, az Olympus XZ-2, SP-820UZ, a Panasonic LX7, TZ30, a Samsung EX-2F, a Sigma DP2, vagy épp a full frame-es Sony DSC-RX1, netán az 1”-os lapkás DSC-RX100 nélkül. (Kattints kicsit lejjebb a TOVÁBBRA)
Persze, a fényképezőgépek mellett számtalan új objektív és kiegészítő is érkezett, tehát látható: a fotós piac a nehézségek ellenére pezseg (persze, nem mindegy, hogy mint aranyhal a királyvízben, vagy mint édes eper a pezsgőben).
Az idei év két legfontosabb eseménye egyértelműen egy-egy külföldi úthoz fűződik: a Nikon D800 bemutatójára New Yorkba voltam hivatalos majdnem egy teljes hétre, ami nem csak a remek fényképezőgép miatt is feledhetetlen emlék számomra. Szeptember végén pedig a Panasonicnak köszönhetően végre lehetőségem nyílt arra, hogy a fotósok Mekkájába, a kétévente megrendezésre kerülő kölni Photokina szakkiállításra is eljussak, ahol számtalan kiállító ontotta az érdeklődők elé a sok-sok újdonságot.
Immár második éve adományozok díjakat az általam tesztelt fényképezőgépeknek és objektíveknek, melyeket alábbi kategóriák szerint soroltam be:
- Kompakt csúcs, avagy a csúcskompaktok kategóriája,
- Kompakt strapa, avagy az ütés-, por-, víz- és fagyálló gépek osztálya,
- M4/3 csúcs – a „professzionális” besorolású m4/3 vázak kategóriája,
- M4/3 igényes – az „igényes” besorolású m4/3 vázak kategóriája,
- M4/3 hobbi, ami a m4/3 középkategóriája,
- M4/3 kezdő, ahol a belépőkategóriás m4/3 masinák álltak ringbe,
- MILC, a nem m4/3-os tükör nélküli rendszerkompaktok kategóriája,
- dSLR belépő: belépőkategóriás tükörreflexesek,
- dSLR igényes: középkategóriás dSLR vázak,
- dSLR profi: professzionális tükrösök kategóriája,
- dSLR csúcs: csúcskategóriás professzionális dSLR fényképezők,
- M4/3 objektívek – a Mikró Négy Harmad lencserendszerei.
A „Kompakt csúcs” kategóriában idén igazi nehézsúlyú harcosok szálltak ringbe, ahol az Olympus XZ-2 és a Sony RX100 osztoznak „az év csúcskompakt fényképezőgépe” díjon. Miért pont e két gép? Nos, az Olympus XZ-2 rendkívül masszív felépítésű masina, optikája ekvivalens 28-112 mm közti tartományt fed le, ahol nagylátón F1.8-ról, telén pedig F2.5-ről indul a rekeszérték skálája. Felhasználói felülete (értsd: gombok és tárcsák, érintőképernyő) nagyon jó kialakítású, a legfontosabb paraméterek mind saját dedikált vezérlővel rendelkeznek. Rengeteg hasznos funkciót (például a mágikus szűrők) találunk a rendszerben, melyekkel a hétköznapi fotózás sokkal élvezetesebb és kreatívabb lehet. Ha a mérnökök még kicsit rágyúrnának a videós funkciókra, akkor valóban makulátlan lehetne a készülék.
A Sony DSC-RX100 szinte újradefiniálta a „csúcskompakt” fogalmat: 1”-os szenzorjával a kategóriatársainál nagyobb dinamikatartományt képes befogni, jobb a jel/zaj viszonya, és a mélységélességgel is jobban lehet játszani – legalábbis az ekvivalens 28-100 mm átfogású optika nagylátó végén mindenképp, ahol F1.8 lehet a legtágabb rekesz. 100 milliméternél már nem olyan rózsás a helyzet, itt F4.9-nél tágabbra már nem nyitható a fénynyílás. Valamit valamiért – a hordozhatóság oltárán fel kellett áldozni a fényerős optikát. Cserébe kapunk igényes, nagyon jó minőségű felépítést, nagyon jó képminőséget (álló- és mozgóképeknél egyaránt), remek kezelői felületet és 10 kép/mp sorozatfelvételi sebességet. A teljes kép persze itt sem hibátlan, a Sony kőkeményen kihasználta, hogy jelenleg ebben a kategóriában egyeduralkodó a többiekéhez képest hatalmas képérzékelőjével, így az árcédula igen vastagon fogó ceruzával íródott.
A fenti két masina tehát megérdemelten viselheti „az év csúcskompakt fényképezőgépe” elismerést. Rajtuk kívül azonban van még valaki, aki legalább az ezüstérmet megérdemelte: a Panasonic DMC-LX7. A Panasonic csúcsgépe bár már nem volt képes arra, hogy akkora meglepetést okozzon, mint anno az LX3, azért igen jó minőségű géptestével és kellemes mennyiségű extráival (értsd: tudástárával) csak-csak képes volt belopni magát a szívembe. Igaz, optikája csak ekv. 90 mm-ig zoomolható, de még ott is F2.3-ra nyitható a rekesz. A lencserendszer nagylátó vége 24 milliméterről indul, ami szintén előny egyes versenytársakkal szemben, akik csak 28 mm-ről zoomolhatóak. Ja, és itt F1.4 a maximális rekeszérték, amire rajta kívül – tudtommal – csak a Samsung EX-2 készüléke képes. Ha csak az LX7-et nézném önmagában, akkor ő is aranyérmes lehetne, de a fentebb említett két másik gép mellett csak ezüstöt vihet haza.
A „Kompakt strapa” osztályban egyértelműen az Olympus Tough TG-1 viszi el a pálmát. Ha nyaraláshoz a tengerpartra, síeléshez az Alpokba, vagy „csak úgy” egy roppant erős, víz-, ütés-, por- és törésálló fényképezőgépre van szükségünk, akkor ne keressünk tovább! A TG-1 masszív felépítésén kívül jó optikával (ekv. 25 mm-ről és F2.0-ról induló, hasznos gyújtótávolsági tartomány), beépített GPS modullal, szuper makró felvételi módjával, érdekes mágikus szűrőivel, manométerrel és jó minőségű, határozott nyomáspontú kezelőszervekkel kényeztet.
A Micro FourThirds, avagy m4/3 kategóriába nem kevés fényképezőgép érkezett, így velük a tükör nélküli rendszerkompaktok közt is kiemelten foglalkozom. Az ide tömörülő masinákat azonban nem lehet egy szinten említeni egymással, hiszen van, amelyik a kezdőket, van amelyik az „igényes” felhasználókat (vagy nevezzük őket inkább „haladóknak”?), s van, amelyik a profikat célozza meg.
A legegyszerűbb a sorban az Olympus E-PM2 volt, amiről itt a blogon írtam is egy rövid szösszenetet. A lényeg: ha nincs sok pénzed, de nem szeretnél lemaradni az Olympus E-M5 képminőségéről, és – persze – van benned némi kompromisszumkészség (méret, kezelhetőség, kevesebb szolgáltatás, fix kijelző), akkor ezt a masinát neked találták ki! Abban bárki nyugodt lehet, hogy jelenleg ebben a gépben (legalábbis a DxO Mark jelentése szerint) található a legjobb 4/3 szenzor, tehát a képminőséget illetően semmiféle hátránnyal nem kell számolni. A valóban érdekes és inspiráló művészi szűrők nem maradtak ki és még mozgókép téren is elviselhető a kis készülék. Az alap kitobival és 3 éves garanciával (az Olympus mintaboltjában megvásárolva) bruttó 190 ezer forintot kell érte a kasszánál hagyni, ami nem sokkal több, mint a mostani csúcskompaktok ára. Ezért egy kövér ajánlott plecsni jár.
Kicsit magasabb pozícióban indít az Olympus E-PL5, ami annak ellenére, hogy PEN Light névre hallgat, „nem is olyan lájtos”. Itt már bizony a gép felépítése is „igazán Olympusos”, azaz masszív, tömör minden része a váznak. A kijelző immár dönthető és szintén érintésérzékeny, tehát ha akarjuk, akár aktívan is bevonható a fényképező működtetésébe. A szenzor, a jelfeldolgozó processzor és a képalkotó algoritmus ugyanaz, mint az E-M5-ben, tehát a gyártó ennél a masinánál sem a képminőségen spórolt, hanem a működési sebességnél, a vezérlőtárcsák számában, a képstabilizátornál (2 versus 5 FÉ-s). Harminc ezerrel többet kérnek érte (váz + kitobi), mint az E-PM2-ért, de akinek kell a roppant masszív felépítés és a dönthető kijelző, az válassza ezt a készüléket.
A m4/3 kaszt „haladó” csoportjában jelenleg az Olympus E-M5 az egyeduralkodó. Kicsit gondban is voltam a besorolását illetően, mert szolgáltatásai szerint lazán meg lehetne bélyegezni a „profi” felirattal, de azért vannak olyan apró hiányosságai, amiért mégis inkább a haladó kategóriába soroltam, de ezekről kicsit később. Az E-M5 még robusztusabb felépítésű, mint a PEN Light (ráadásul csepp- és porálló), a mérnökök rengeteg dedikált vezérlővel látták el (tárcsák, gombok és érintésérzékeny kijelző), gyors, pontos autofókusz rendszert is kapott, nagyon szép a képe mind az OLED kijelzőnek, mind az elektronikus keresőnek, számtalan szoftveres funkcióval segíti a fotóst (gondolok itt például a különféle művészi szűrőkre), sőt, korszakalkotó 5-tengelyes képstabilizátort is megtalálunk a vázba építve, aminek hatásfoka egyedülálló. Azonban akadnak apróbb ergonómiai bakik (lásd tesztem) és a mozgóképfelvételi funkciókat sem vitte túlzásba az Olympus. Nincs szabványos mikrofon bemenet, se fejhallgató kimenet (értsd: 3,5 mm-es Jack aljzatok), ami a videográfusoknál rossz pontot jelent. Az apró hiányosságokat leszámítva azonban ez a gép is az abszolút ajánlott szinten mozog, főleg a mostani akció keretein belül.
A mikró négyharmad jelenlegi non plusz ultrája egyértelműen a Panasonic DMC-GH3. Ez a gépszörny – leszámítva az Olympus E-M5 fantasztikus képstabilizátorát és képminőségét (amiben a két készülék közel azonos teljesítményt nyújt) – szinte verhetetlen. Legyen szó ergonómiáról, szabadon funkciókhoz rendelhető nyomógombokról, tárcsákról (dedikált vezérlőkről úgy általában), vagy videós funkciókról, jelenleg nincs jobb m4/3-os masina nála. Ráadásul az áramellátáson sem spórolt a gyártó, így egy töltéssel körülbelül 600 felvétel készíthető el, ami ebben a szegmensben nagy szó. Negatívumként az elektronikus keresőt lehetne említeni, ami igen érzékeny a betekintés szögére, de szívesen fogadtunk volna egy második SD memóriakártya foglalatot is. A leggyorsabb záridő csupán 1/4000 mp, ami szintén nem túl „profi”. Ezek tudatában aranyérmes készülékkel állunk szemben!
Díjkiosztós cikkem második részében az általam tesztelt tükörreflexes fényképezőgépekről, az egyéb tükör nélküli rendszerkompaktokról és a m4/3 rendszer objektívjeiről fogok beszámolni.
„De a Sony sem ült tétlenül, ölbe tett kézzel, hanem letette elénk a szigorú értelemben véve már nem is dSLR, hanem dSLT fényképezőit, a full frame szenzoros, rögzített tükrös SLT-A99-et, az APS-C-s SLT-A37-et és az SLT-A57-et.”
Én a 37-est vettem meg. Nagyon jó gép.
Azon túl, hogy a MILC kategóriát inkább a marketing, mint a valós szükséglet ihlette kategóriának tartom, az Olympus gépeit magam is remek példányoknak tartom. Ugyan, a valós képet nem tudják biztosítani (az OM-D majd 1 megapixeles felbontású keresője ellenére sem, ami ugyan már majdnem értékelhető képet ad, de svenkelésnél szaggat, mint egy lumbágó), de képminőségben megfelelnek minden (komolyabb) amatőr elvárásnak is.
A videózás kifejezetten amatőr igény, ebben a kategóriában még elfogadható, de azért egy fényképzőgép az fényképezésre van, videózásra ott a kamera.
Az érintős LCD-kben nem hiszek (vagy tapizom, vagy nézem az LCD-t, a kettő együtt a koszolódás miatt nem megy), de örvendetes, hogy a szükséges kezelőgombokat nem dugták el a mérnökök.
A Micro4/3 jól kitalált rendszer (csakúgy, mint az „apja”, a 4/3), a többiek meg mellettük próbálkozgatnak. Ki nagyobb szenzorral, ki beépített elektronikus keresővel, ki nagyon jó kép/gépminőséggel. Ez utóbbiak közül kiemelném a Sigmát, ami a Foveon érzékelővel valami nagyon kiválót alkotott (a zajosodásától eltekintve).
A fentiektől eltekintve (vagy éppen azért), ha valaki jó minőségű fotókat szeretne készíteni, akkor én még mindig a tükörreflexes gépeket ajánlom: ugyan kicsivel nagyobbak (vagy 20%-kal, ó istenem!), de megéri az a súlytöbblet: sokkal használhatóbb és kiforrottabb a rendszer. Úgyhogy kíváncsi vagyok a díjkiosztó gálád többi fejezetére! 😉
az x1-pro miért esett ki? 🙂
Rangefinder kategória, középformátum?
@Kopi3.14: csak amiket teszteltem.
Jó kis összefoglalás, várom a többit is.Egy kérdés a hozzáértőbbekhez: ezek a csúcs, ill. felső kategóriás kompaktok, milcek, képminőségben elérik, netán meg is haladják az alsóbb, belépő kategóriás dslr-eket?Mondjuk egy Nikon D3100, D5000 vagy Canon EOS 550D-600D szintre gondolok.(Tudom, ezek nem a manapság kapható belépősök.)
Illetve a profi kompakt, profi m4/3 kategória valóban létjogosult?Használnak ilyeneket profi fotósok?Én mondjuk nagyon elcsodálkoznék, de az csak én vagyok…
@geegee: mobillal is rendszeresen fotóznak profik, válasz ez a kérdésre? Nyilván okostelefontól a nagyformátumig mindenféle gépre lehet bármilyen példát találni, hogy használja profi is. De mit határoz meg, hogy a profik mit és hogyan csinálnak? Maga a profik kifejezés is egy csomó féle képpen értelmezhető és egy csomó különféle gondolkodású embert jelent.
Ők általában tudják, hogy nem a géptől lesz jó a kép, hanem attól, ahogyan és amire használják (a gép képességeinek és a körülmények függvényében).
A képminőséget vesd össze magadnak tesztképek alapján. Nyilván látsz különbséget. Azt pedig szerintem csak te döntheted el, hogy neked az mennyire elfogadható, sok vagy kevés.
@vAfotóriporter: Köszi a választ.Oké, persze, az egész témában sok lehet az egyéni, szubjektív dolog is.Én spec azokra a helyzetekre gondoltam, mikor technikailag jónak KELL lennie a képnek, mert plakátra, reklámra, stb. megy a kép.Gondolom, azért ilyenkor nem használnak okostelefont…
@geegee:
– Igen
– Igen
@bestpixel: „Azon túl, hogy a MILC kategóriát inkább a marketing, mint a valós szükséglet ihlette kategóriának”
sacc/kb egy évtizede olvasgatok fotós fórumokat, rengetegen vágyakoztak olyan gép után ami nem olyan brutálböszme mint egy tükrös, de hozza a képminőségüket, ne adj isten még az obi is cserélhető rajta.
„A videózás kifejezetten amatőr igény, ebben a kategóriában még elfogadható, de azért egy fényképzőgép az fényképezésre van, videózásra ott a kamera.”
Nyilván ezért használ lassan a fél világ dslr-t klipek, reklámok, sorozatok forgatására.
” a többiek meg mellettük próbálkozgatnak.”
a NEX-eket nem nevezném „próbákozgatásnak”
@vAfotóriporter: „mobillal is rendszeresen fotóznak profik”
na ne mondd és még is mit? önmagukat meztelenül a tükörben?
bestpixel,
„a MILC kategóriát inkább a marketing, mint a valós szükséglet ihlette
ha valaki jó minőségű fotókat szeretne készíteni, akkor én még mindig a tükörreflexes gépeket ajánlom”
A csattogó tükör jobb képminőséget eredményez? Az évtized vicce…
A MILC kategória régebben is jelen volt a fotózásban. Nyilván, többek közt a Leica, Voigtländer tükör és tükörakna nélküli gépeit is a marketing hívta életre anno…
@victor vacendak: pl ilyesmit lehet telefonnal csinalni. http://www.plezeradam.com/#/portfolio/mordor/1
Az Olympus E-M5 árazása érthetetlen számomra. 350k az rengeteg. Pedig szép masina, kellene. De mondjuk fele ennyiért.
@bestpixel: Szemet gyönyörködtet néha a tájékozatlanság. Felsoroltál egy rakás sztereotípiát, meg begyöpösödött rigmust ami általában ezeket a gépeket körülveszi.
Hogy mennyire nem volt rá igény, azt jól mutatja, hogy az eladások rögtön a startnál elég magasak voltak, sokaknak volt rá igénye, hogy DSLR minőségben fotózzon egy kompakt géppel, de nem akart mondjuk Leicát venni (mert valljuk be, az volt az egyedüli alternatíva és azt is vitték sokan, de csak profik és/vagy gazdagok, mert mások nem engedhetik meg maguknak).
Javaslom meg kéne ismerned ezeket a gépeket, mert érdemi tapasztalatod nincs velük.
@dik_: Nyilván nem a tükör miatt, ezt nem is állítottam sehol sem. De, fenntartom a véleményemet, ahogy pl. a tablet PC-k sem annyira szükségesek/fontosak, mint azt a mai marketing hiteti el velünk. Minőségibb kompakt gépek mindig is voltak és lesznek is, amelyekkel egy amatőr számára (és ők adják a MILC-et vásárlók 90 %-át) tökéletes képminőséget lehet elérni. Ő úgysem fogja látni a különbséget, ha MILC-cel fotózik. Neki a lényeg, hogy a téma rajta legyen a képen (a gyerek szépen mosolyog stb.). MILC-nél viszont a marketingnek hála, _tudja_ hogy valamivel jobb gépe van, meg is vette egy rakás pénzért, de a valós életben nem használja ki a lehetőségeket, vagy csak annyira, mint egy kompakt gép esetében.
@eßemfaßom meg áll:
A MILC-ek iránti igény mindig is megvolt, de ma többeknek van ilyen gépük, mint akiknek _valóban_ szükségük van rájuk.
A videózás pedig egy extra funkció, amit már technikailag bele lehet építeni a fényképezőgépekbe, de azok alapvetően fotózásra készülnek. Ugyan, én nem a DSLR gépekkel való videózásról beszéltem, de nézd meg, hogy és milyen bonyolult eszközzel kell átalakítani a fényképezőgépet, hogy jól lehessen használni mozgófilmezéshez! Egy személyautóval is lehet sódert szállítani, de sokkal jobb, ha teherautót használunk erre a célra.
A próbálkozást pedig úgy értettem, hogy a Micro4/3 már eleve lerakta a rendszer alapjait, amit más cég nyilván nem tud lekoppintani, ezért más paraméterekkel kell megpróbálni eladni az új gépeket (azaz meggyőzni a vevőket, hogy az övék még jobb).
@fejetlen bárd: Amit felsoroltam, az a saját véleményem, nem sztereotípiák. A véleményemet pedig több éves szakmai munkával, ilyen és hasonló fényképezőgépek tesztelésével, értékelésével, tehát élesben használatával alakítottam ki. Ha nem értesz velük egyet, akkor győzz meg a érveiddel, de ne engem minősíts!
Az, hogy az eladások hogyan alakultak, ahogy feljebb is írtam már, csupán a marketingnek köszönhetőek, ahogy a tablet PC-knél is. Az eladások egy része nyilván valós igényt elégít ki, de a nagyobb része a marketingnek, divatnak köszönhető. Ennyi.
Még csak annyit, hogy amit pl. az OM-D-ről írtam, azt onnan tudom, hogy a kezemben volt már a gép. De, te nyilván jobban ismered az _én életemet_, ha ilyen magabiztosan nyilatkozol arról, mekkora a tapasztalatom e témában.
@fejetlen bárd: csatlakozom, a videózni képes DSLR-ek a jobb objektív és a nagyobb érzékelő miatt alázzák a consumer kamerákat. nyilván vannak jobbak és rosszabbak de most már egy 130 ezres pentax váz is 60 fps-t tud 720p mellett. és akkor egy 130 ezres kamerával próbálj fotózni 🙂
a MILC-el annyi a bajom, hiába karcsú és kicsi a váz, az objektívek még mindig nagyon hosszúak.