„A digitális fényképezőgép nem más, mint egy számítógép, amire egy objektívet biggyesztettek.” – legalábbis ehhez hasonló elképzelése van egyeseknek, akik még a filmes, „analóg” korszakban nőttek össze a fotózással. Ez persze részben igaz is, hiszen nem csak a fénymérés, a zajcsökkentés, hanem a különféle effektusok is már gépen belül feldolgozása kerülnek. Ahogy fejlődtek a képfeldolgozó processzorok, ahogy gyorsult a jelfeldolgozás, s ahogy fejlődtek a különféle algoritmusok, úgy vált egyre kényelmesebbé, egyre automatizáltabbá a képalkotás. Míg korábban még autofókuszos objektívek sem léteztek, addig manapság már több száz AF-mező vadássza a portréalany arcát (sőt, a hozzánk közelebb eső szemét), hogy arra állítsa az élességet, az expozíciós értékeket, valamint a fehéregyensúlyt. Az elmúlt 20 évben nagyon nagyot fejlődött a digitális képalkotás, de az igazi áttörés még csak most fog jönni: a mesterséges intelligencia, a gépi tanulás és a hálózatba kapcsolt rendszerek olyan dolgokra lesznek képesek, ami manapság még a sci-fi kategóriába esik.
Az már alap, hogy a fotómasinák egy-egy újabb generációja egyre jobb zajszűrővel, egyre hatékonyabb videó tömörítéssel, egyre magasabb képfrissítési frekvenciával és egyre nagyobb mozgóképes felbontással érkeznek, de már az sem emeli meg a jónép pulzusát, ha érdekesebbnél érdekesebb képszűrők találhatók az újdonságban. Az embereknek már nem elég egy nagyobb felbontású szenzor, vagy egy gyorsabb képsorozatra képes elektronika – a többség egyszerűen egy okosabb fényképezőgépre vágyik, amit a gépi tanulás hozhat majd meg. „A digitális fényképezőgépek forradalmát a szenzorok hozták, de egyre inkább a számítási teljesítményre esik a hangsúly” – mondta Jim Merrick, a Qualcomm Technology marketingigazgatója.
Vegyük például a zajszűrést: a mai modern fényképezőgépekkel már nagyon magas érzékenységi értékeket használhatunk, ám emellett a gépek felbontása is egyre csak nő úgy, hogy közben a szenzor felülete (a fényhasznosító terület) nem változik. A gyártókra egyre nagyobb terhet ró a megapixel-verseny, hiszen a nagyobb felbontás eredményeként egyre kisebbek a pixelek, egyre nagyobb a zaj, így egyre nagyobb a zajszűrés szerepe. A Sony például úgy oldotta meg (egyelőre) ezt a problémát, hogy megváltoztatta a képérzékelő felépítését (hátulról megvilágított, rétegekből álló lapkákkal), felgyorsította a képfeldolgozás menetét, aminek hatására megnőtt az érzékenység, javult a képminőség és gyorsabb képsorozatokat is készíthetünk. A fejlett processzoroknak hatására újabb, hatékonyabb tömörítési algoritmusokat használhatunk a mozgóképekhez is (pl. HEVC/H.265), azaz a 4K @ 60 fps, vagy akár a 8K @ 60 fps, illetve ezen képanyagok élő (vezeték nélküli) továbbítása már nem elérhetetlen cél.
A következő lépésben a már fentebb említett mesterséges intelligencia, a gépi tanulás és a hálózatba kötött gépek fognak kulcsszerephez jutni. Jön az éjjellátás, a félig eltakart arcok „kitakarása”, jön a távoli témák közelre hozása drága teleobjektívek nélkül (számítógépes nagyítással), jön az automatikus komponálás, ahol a fotósnak már csak a kijelzett adatokat kell követnie a gép beállításakor, jön az előfizetéses fényképezőgép, ahol a fejlett funkciókat az internethez való csatlakozással érhetjük el. És senki ne gondolja azt, hogy ez a „szép új jövő” majd megáll az okostelefonoknál! Nekem már csak az a kérdésem, hogy mi marad a fotózás öröméből, a látásmódunk fejlesztéséből, mikor már exponálni sem kell, csak irányba kell állítani a gépet, hogy az „elintézhesse” a felvételt. Az életnek egyre több területén érzem azt, hogy a kevesebb több – jó lenne kicsit visszatérni a gyökerekhez, jó lenne ismét rákényszeríteni az embereket arra, hogy megmozgassák a fantáziájukat, hogy tanuljanak, hogy gondolkozzanak és tudatosan vegyenek részt a képalkotásban. (Készült a pdnonline.com cikkének ötlete alapján)
