Ismét elérkezett az ideje annak, hogy a Nikon újabb „haladó belépő” tükörreflexes fényképezőgépet mutasson be: elérkezett hát körülbelül 14-15 hónap után a D5300 utódja, a D5500, amely picit kisebb és könnyebb lett, de ugyanúgy egy 24 MP-es DX formátumú (APS-C méretű) CMOS szenzor köré épül. A lapka elé nem tettek aluláteresztő szűrőt a Nikon mérnökei, aminek köszönhetően valamivel részletgazdagabb képeket kaphatunk (megfelelő minőségű optikával való együttes használata során, persze). Nézzük, milyen lett a csöppség!
I. Külső, Ergonómia
Noha csupán egy-két milliméterrel lett kisebb az újonc (125 x 98 x 76 mm versus 124 x 97 x 70 mm), mégis kézbevételkor az volt az első gondolatom, hogy de pici és könnyű az új ötezres (60 grammot faragott le róla a Nikon az elődhöz képest) – szinte már az egy kategóriával lejjebb található háromezres gépek jutnak róla eszébe a fotósnak. Aztán az átmeneti képzavart feloldja a kihajtható és elforgatható, 3,2”-os érintésérzékeny kijelző (720 x 480 pixeles felbontással), a barátságosabb kezelőfelület, és a csatlakozók száma. Utóbbiakkal megszórták rendesen a gépet, hiszen nem titkoltan a videózni vágyók igényeit igyekezett kielégíteni a gyártó ezzel a lépéssel. Igaz, fejhallgató kimenetet hiába keresünk a készüléken, az a hétezres család velejárója, de van mikrofon bemenet, vezetékes távvezérlő aljzat, USB 2.0 port, illetve – a másik oldalon, a memóriakártya fölött – HDMI kimenet is.
A nagy kijelző a MILC-ekhez hasonlóan furcsán fest a kis váztesten, de kissé ormótlan mivoltát feledteti praktikussága. Ha belevesszük a gép kezelésébe – és mindenképp érdemes, de szerencsére nem kötelező -, akkor sokkal könnyebben és gyorsabban végezhetjük dolgunkat a fényképezőgéppel. Apró kellemetlenség, hogy a kijelző nyitásához a köröm-kapaszkodót nem a keret felső és alsó peremére, hanem a végébe, a vázat tartó kéz hüvelykujjához közel helyezték, így fogásváltással lehet csak hozzáférni ahhoz, ami kényelmetlen.
Bár a nyomógombok határozott nyomásponttal rendelkeznek, jól hallható kattanás jelzi a sikeres megnyomást, de apró méretük és zsúfoltas elrendezésük hosszas megszokást követel, hogy fotózás közben arcunkhoz emelve, „vakon” hozzuk működésbe a megfelelő kezelőszervet.
A váztest alján az optikai középvonal alá helyezett, fém állványmenet, és a markolatba helyezett akku-fiók fogadja a nézelődőt. Az EN-EL14a kis méretéhez képest igen jól teljesít, egy töltéssel körülbelül 8-900 képet tudtam készíteni. Nagyobb akkumulátor el sem fért volna a vékonyka markolatban.
Nem csak alulról, hanem felülről is jól látszik, hogy az imént említett markolat elég keskeny. A tervezőnek kompromisszumot kellett kötnie ahhoz, hogy a készülék méretét kordában tarthassa: mivel a Nikon F bajonett méretéből nem lehet faragni, csiszolni, ezért a markolat vastagságát kellett feláldozni. A hely bajonett és „nyél” között így is igen szűkös; vaskosabb, virsli ujjakkal megátkozott egyedeknek bizonyára kényelmetlen lesz majd a fogás. Még szerencse, hogy jó mély kialakítású lett a markolat.
A masina tetőlemezén minden vezérlő a jobb oldalra került, ahol a kioldót, a bekapcsolót, a filmfelvételt indító gombot, az expozíció kompenzációt és az élőkép bekapcsolásáért felelő kart a mutatóujjunkkal kezelhetjük. Egyedül a retesz nélküli módválasztó tárcsa működtetéséhez kell fogásváltás és két ujj (az ügyesebbek némi kényelmetlenség árán azonban ezt is mozgásba hozhatják a kioldót kezelő ujjukkal).
Nos, hogy valójában mégis mekkora a Nikon D5500, hogy jobban el tudja mindenki képzelni a méreteit, összehasonlító fotókat is készítettem róla. A kis Nikon kb. akkora (leszámítva a pentatükrös kereső „púpját”), mint a Panasonic DMC-G6, de jóval kisebb a Nikon D610-nél:
Nekem közepes, mondhatni átlagos méretű kezem van, mindent kényelmesen elértem a vázon, de – mint fentebb is írtam – az apró gombokat csak úgy tudtam kezelni, ha a fényképezőgépet levettem szememről. Szerencsére a számomra érdekes témák nem rohannak el, megvárják, míg újra felemelem a masinát, míg újra megkomponálom a képet.
