Nem tudom, te hogy vagy ezzel, de én például soha nem terveztem azt, hogy fotográfus leszek. Egyszerűen csak megtörtént a dolog, pedig magamat inkább csak felfedezőnek, világutazónak láttam, aki a kalandot keresi. Mellesleg fényképeztem, mert el akartam mesélni egyfajta történetet azokról a helyekről, ahol jártam. Aztán megtörtént, amire nem is számítottam: az emberek elkezdtek fotográfusként emlegetni, és megtörtént a „baj”. Röviddel ezután otthagytam a „rendes” munkahelyemet, és megpróbáltam fényképészként boldogulni az életben. Ez már hat éve történt, s bár rengeteget tanultam ezalatt az idő alatt, több olyan dolog van, amit senki sem mondott el nekem: íme, öt dolog, amire senki sem készített fel:
1. Soha nem fogod megtalálni a tökéletes fotós táskát. Soha!
Ha még újonc vagy a szakmában, akkor valószínűleg még abban a tévhitben élsz, hogy a fényképészet a tökéletes fény konstans hajkurászásából áll, pedig nem: csak egy valami állandó, mégpedig a tökéletes fotós táska utáni hajsza! Már kipróbáltam az összest – mármint táskát: kicsiket, nagyokat, hátizsákot, oldaltáskát, válltáskát, deréktáskát, sőt, olyanokat is, melyek nem is voltak kifejezetten fotós táskák. Ugyan akadt egy pár olyan, ami már nagyon közel járt a Szent Grál státuszához, mégsem sikerült megütnie egyiknek sem a tökéletes szintet. A cél az volt, hogy találjak egy olyan hordozási lehetőséget, amibe belefér a napi adag fotós cuccom, könnyen hozzáférjek ahhoz. Ne legyen tank méretű, és ne legyen annyi plusz zsebe, hogy bázisugrónak tartsanak minden egyes alkalommal, ha meglátnak vele.
Az igazság az, hogy nem létezik egyetlen tökéletes táska, mivel minden egyes alkalommal más és más fotós szettre van szükségem. Ha egy könnyed kiruccanásra indulok, akkor számomra a Lowepro Pro Runner 200 AW bizonyult ideálisnak, ebbe ugyanis belefér a teljes „utazó” MILC készletem (Panasonic DMC-GX7, Pana 12-35 mm F2.8, Pana 30 mm F2.8 makró, Pana 7-14 mm F4). Ha csak egy géppel indulok el, mondjuk egy teszthez akarok képmintákat készíteni, akkor a régi Kata Grip-14 jön velem. Ha egy gépre, és két optikára van szükségem, akkor a Hama egy ismeretlen nevű oldaltáskáját viszem magammal. Szóval, fotósként készülj fel arra, hogy nem egy, nem kettő, de nem is három, hanem akár sokkal több fotós táskád is lesz! [saját tapasztalat]
2. Mindegy, mennyire vagy jó fotós, mindig el fogsz követni buta hibákat!
Ha van valami, amit nagyon megtanultam az évek során, akkor az az, hogy soha nem szabad alábecsülni azt a képességünket, hogy a legostobább hibákat kövessük el – újra és újra. A fel nem töltött akkuktól egészen az objektíven felejtett védőkupak miatti „A legfontosabb pillanatról való lemaradásig” bármi előfordulhat. Persze, egy profi fotós mindent megtesz annak érdekében, hogy az ilyen és az ehhez hasonló bakik ne forduljanak elő, de hiába: ha 100-ból 99-szer tökéletesen teljesítesz, hidd el, hogy pont az az egy alkalom, amikor bakizol, lesz a legfontosabb pályafutásod során! Tuti, hogy a legfontosabb kliensed előtt fogsz égni, mint a Reichstag..
Régebben állandóan féltem a hibáktól, ám mára megtanultam, hogy a kreatív folyamat nem egy egzakt tudomány, és néha, bizony, kisiklanak a dolgok. Az a trükkje a dolognak, hogy megtanuljunk alkalmazkodni a helyzethez, hogy folytatni tudjuk a munkánkat akkor is, ha beüt a krach.
3. Szinte biztos, hogy idővel megutálod majd az összes fotódat
Ok, lehet, hogy nem az összest, de a legtöbbet biztos. Az idők során változik a stílusunk, egyéniségünk, a művészi vénánk, ezért mindig az épp aktuális fényképhalmaz lesz a kedvenc. Ennek következtében, ha visszatekintünk korábbi munkáinkra, fogjuk majd a fejünket, hogy hogyan voltunk képesek olyan „vackot” leadni. Pedig hidd el, a munka minősége nem változott, csak a stílus.
Gyakran azon kapom magam, hogy a korábbi portfólióm egyes darabjait újraszerkesztem, „kipofozom”, hogy a régebbi képek jobban illeszkedjenek aktuális stílusomhoz. Persze, idővel ez a mostani stílus is változni fog, s majd a jövőben a mai munkáimat fogom magam előtt becsmérelni, és kezdődhet majd elölről az egész folyamat. Mint egy kígyó, ami saját farkába harap.. Igyekezzünk kiszakadni ebből az ördögi körből, ne fussunk bele újra és újra ebbe a csapdába. Engedjük, hogy a művészi elemek, stílusunk fejlődjön; fogadjuk el, hogy az évek múlásával változunk és így más lesz a felfogásunk, a „szépérzékünk”.
4. Az emberek fel fognak kérni arra, hogy fényképezd le gyerekeiket, esküvőiket, állataikat
Nem számít, hogy milyen ágra szakosodsz, az emberek szemében minden fotós egy fotós. Ha képes vagy fényképezőgépedet szemedhez emelni, akkor szerintük bármilyen stílust, bármilyen fotográfiai feladatot meg tudsz oldani, mindent le tudsz fényképezni. Ennek következtében rendszeresen találkozol majd olyan felkérésekkel, amiktől a hajad égnek áll. Persze, ha amúgy is közel áll hozzád a portrézás, az állatfotó, az esküvőfotó, akkor még mákod is van, de ha mondjuk épületfotózásra szakosodtál, elég nehezedre fog esni a szomszéd kisgyerekének leképelése.
Kétszer követtem el azt a hibát, hogy engedtem az ilyen jellegű kérésnek: egyszer egy barátom esküvőjét fényképeztem, míg máskor elkészítettem egy teljes családi portrésorozatot. Szerencsére mindkét alkalommal megfeleltem az elvárásoknak, de egyik helyzetben sem olyan minőséget produkáltam, amit általában képviselek ügyfeleim felé. Egyszerűen nincs elég tapasztalatom ezekben a tőlem idegen irányzatokban. Az, hogy jól bánsz a fényképezőgéppel, még nem jelenti azt, hogy minden helyzetben meg tudsz felelni. Minden fotósnak megvan a maga kedvenc ágazata, amiben kellő tapasztalattal rendelkezik, és amiben képes a tökéletes minőségre.
Még manapság is szinte naponta kapok ilyen jellegű felkéréseket, de mára már tudom, hogy ilyen esetekben nem szabad engednem, mert nem az a szakterületem.
5. A kütyümegszerzési-szindróma egy nagyon is valós dolog!
Mind ismerjük ezt a betegséget: a kütyümegszerzési-szindróma tarol és szedi áldozatait nap mint nap! A helyzet: a fényképezőgép, amit évek óta boldogan és nagy megelégedéssel használunk utódot kapott, s ez az utódmodell, bár majdnem azonos a jelenlegivel, mégis képes annyi újdonsággal tetszelegni, hogy meggyőzzük magunkat arról, hogy az új játékszer igenis megéri a felárat (igaz, partnerünknek, házastársunknak a legtöbb esetben elfelejtünk szólni az új beruházásról, annak pontos összegéről..). Így hát megvásároljuk a friss vasat annak ellenére, hogy az eddig készített fényképeink (amiket a régi vázzal lőttünk) is tökéletesek voltak. Sebaj, az új gép akár már két szempillantással is gyorsabb a réginél, így hát megérte beruházni, eladósodni..
Amikor elkezdtem foglalkozni a fényképészettel, nagyon súlyos KMSZ-től szenvedtem. Sőt, még manapság sem mondhatnám magam teljesen gyógyultnak: például fogalmam sincs, miért vettem meg a fix 28 mm-es optikával szerelt Leica Q-t, ha az esetek 90 százalékában 35-50 mm közti gyújtótávolságokat használok. Azon kaptam magam a minap is, hogy azt gondoltam, csakis a legújabb, legjobb felszereléssel tudok igazán kibontakozni, eddigi sikertelenségem csakis a „rossz” fotós cuccnak köszönhető. Ez persze nem igaz, de a tudatalatti kisördög ezt sugallja.
Idővel szerencsére felismertem, hogy mennyire igaz az a klisé, hogy nem a felszerelés alkot mesterműveket – vagy épp pocsék képeket -, hanem a fotós a kamera mögött. A fényképezőgépnek nincs lelke, nem érez semmit, nincs személyes stílusa, nem látja meg, nem kapja el a tökéletes pillanatot, ha nincs mögötte fotós, aki megnyomja a kioldót.
Az új műszaki fejlesztések, az egyre fejlődő technológiák mind jó okot adnak arra, hogy frissíteni kívánjuk fotós felszerelésünket. Azonban soha ne engedjük, hogy beszippantson a kütyümegszerzési-szindróma! Legjobb esetben is csak a hatékonyságot növelheti az új cucc, de fotóink minősége, művészi szintje továbbra is csak és kizárólag tőlünk fog függeni! (Forrás: fstoppers.com)
