Zajszint, Dynamic Pixel Shift Resolution mód
Megvizsgáltam, hogy a K-1 II zajszintje mennyire változott az elődmodelléhez képest, de egyelőre az Adobe Camera RAW nem támogatja a Pentax PEF fájljait (a K-1 II is tud DNG-be menteni, de az nem ugyanaz, mint a natív RAW fájl), így csak a JPEG motor által létrehozott fájlokkal dolgozhattam. Ez nem is baj, hiszen így közvetlen rálátásunk lehet a PRIME IV képfeldolgozó motor hatékonyságára. A K-1 II ISO 204 800 fölött nyilván jobb képminőséget nyújt, mint elődje, de azért akadhatnak különbségek alacsonyabb érzékenységi értékeken is. A felvételek elkészítése előtt az összes lehetséges zajszűrést kikapcsoltam, automatikus fehéregyensúlyt, legjobb minőségű és legnagyobb felbontású JPEG fájlokat választottam. Lássuk hát a zajos képeket!
A homogénebb, kevesebb finom részletet tartalmazó témáknál még az ISO 25 600-as értéken is jónak mondható eredményeket produkál a K-1 II, de ahol már az apróbb képrészletek „megmentése” is fontos, ott érdemes ISO 3200-nál meghúzni a határt. Nagyjából ugyanez volt elmondható a K-1-nél is. A 102 400-as, valamint az ettől magasabb ISO értékek használatának nincs sok értelme, és bevallom férfiasan, én nem látok semmiféle különbséget egyik gép javára sem. Ez nem azt jelenti, hogy gyenge lenne a K-1 II teljesítménye, hanem már a K-1, illetve annak képfeldolgozó rendszere is elég jó volt ahhoz, hogy kihozzák a maximumot ebből a 36 MP-es szenzorból.
Mint tudjuk, nem minden a felbontás, a zajszint, a magas ISO érték – a K-1 II leglátványosabb újítása egyértelműen a már korábban említett kézből használható, több expozícióból (konkrétan négy darabból) álló, magas részlettartalmú fotó módja, a Dynamic Pixel Shift Resolution mód. De mi is pontosan ez a mód, és hogyan használjuk?
Nos, a Pentax K-1 II Dynamic Pixel Shift Resolution módjában ugyanúgy több expozícióból rakja össze a végső képet a gép, mint a többi Pixel Shift mód használata során. Itt azonban nincs szükségünk állványra, és a szenzormozgatásos képstabilizátor automatikusan bekapcsol, az egyes expozíciók közti eltolás során az elektronika a fotós mozgására hagyatkozik. Ezzel szemben a hagyományos Pixel Shift módoknál a képstabilizátor nem kapcsolható be, hiszen annak mechanikája végzi az egy-egy pixelnyi elmozdítását a képérzékelőnek.
Szóval, négy különálló felvétel készül, amiket aztán a fényképezőgép processzora egymásra helyez, egymáshoz igazít, majd összevon. A művelet végterméke pedig egy elvileg „szuper nagy” felbontású (azaz inkább részletgazdag) fotó, amin a legapróbb részletek is előugranak. Afféle „melléktermékként” nő a dinamikatartomány és csökken a zajszint is – elvileg. A folyamat elég lassú, miután elkészítette a gép a négy fotót, kb. 20 mp-ig tart, mire összerakja azokat, majd újabb pár másodperc, mire kiírja a memóriakártyára. Itt a videóm a műveletről:
Az így létrejött RAW fájlok PEF formátumban 150+ megabájtosak, míg a DNG formátumot használva 180 MB körüliek lesznek. A JPEG állományok érthető módon ugyanakkorák, mint az egyetlen expozícióból felépített fájlok. De valóban jobb lesz a képminőség e módok használatával? A klasszikus Pentax K-1 esetében már láthattuk, hogy tényleg sokkal jobb lesz a képek részletessége a „sima” módhoz képest, de hátránya a több képkockából összerakott felvételeknek, hogy egyrészt kizárólag statikus témán alkalmazhatók, másrészt pedig állványhoz kötöttek. A K-1 II Dynamic Pixel Shift Resolution módja ez utóbbit hivatott orvosolni (a statikus téma, sajnos, örökre alapfeltétel fog maradni, mert a célpont legkisebb elmozdulása máris tönkreteszi a fotót).
A RAW fájlokon (DNG-t használtam, mivel az ACR – amint már említettem – még nem támogatja a K-1 II natív RAW fájljait) továbbra sem látni különbséget, és a nyersfájlokból hívott JPEG állományok esetében sem volt látható eltérés. A fényképezőgép képalkotó motorja által létrehozott JPEG fájlokon viszont már látható volt a különbség, igaz, itt sem óriási:
Míg a klasszikus, állványról használható módok azért részletgazdagabb eredményt tártak elénk, mint a sima, egy expozíciós kép, addig a kézben tartott módnál nem volt látványos különbség. Próbálkoztam rövid záridőkkel is (akár 1/500 mp-et is használtam), hogy kisebb legyen a kézremegés általi hibalehetőség, de nem jutottam sokkal jobb, illetve más eredményre. Ha tehát a lehető legjobb képminőséget szeretnénk elérni, használjuk továbbra is a „hagyományos” pixeltologatós módokat – ezek már bizonyítottak a K-1-nél is! A képminták errefelé vannak.
